Évente legalább egyszer, az anyanyelv nemzetközi napján kicsit többet foglalkozunk nyelvünkkel, leginkább a nyelvhelyesség kérdésével, ilyenkor a nyomtatott sajtó kerül előtérbe, leginkább a lektorokat szólaltatják meg. A beszélt nyelvet legfeljebb konferenciákon tanulmányozzák, az irodalmi nyelv kérdésének felvetését pedig már olyan avíttnak tartják, hogy le sem írják.
Legutóbb Ágoston Mihály foglalkozott rendszeresen a média nyelvével, ezen belül is a rádióéval. Számtalanszor felhívta rá a figyelmet, hogy ugyanolyan felelőssége van annak, aki a rádióban megszólal, mint annak, aki nyomtatásban közöl valamit.
Néha azon kapom magam, hogy vonalakat húzogatok, miközben a híreket hallgatom. Nem arra figyelek, hogy ez most tükörfordítás volt, elengedem a fülem mellett a vonzathibákat is, csak arra koncentrálok, hogy mennyi a félreolvasott és javítatlanul maradt kifejezés. Nem akartam hinni a fülemnek, amikor a napokban töltött toll hangzott el töltőtoll helyett. A szó elszáll jegyében a hírolvasó nem javít, megy tovább, úgyis el lesz felejtve. Ami mulatságos, ugyanolyan bosszantó is lehet.Mert közben nekem, a hallgatónak kell erősebben koncentrálnom, hogy mi is történt, a szöveg értelme nem jön át. A felolvasó ugyanis ismerkedik a mondatokkal.
Vannak istenadta tehetségek, akik simán nekimennek egy ismeretlen szövegnek, és máris képesek interpretálni, míg mások sosem tesznek szert ekkora rutinra, nekik talán gyakorolniuk kellene. Legyen az bárki, akár író, színész, bemondó, tanár, akinek elvben benne van a szakmájában a felolvasás készsége és profizmusa. Magánügy, hogy kinek hányszor kell előbb elolvasnia egy szöveget ahhoz, hogy magabiztosan a közönség elé álljon, fel merjen tekinteni belőle. Az elhangzott szó ugyanis megragad a fülben. A hibák is, ebben mindenkinek ugyanakkora a felelőssége.
Bakizni nem szép, de inkább elmegy, megbocsáthatóbb, mint a javítatlanul elhangzott, téves közlés. A lelkiismeret jele a hallgató megbecsülése.
Sokszor mintha a látszat fenntartása volna a cél, hogy az egész folyamatosnak tűnjön, mintha egy megismételt szóra, újraolvasott félmondatra felszisszenne a hallgató, holott éppen ellenkezőleg van: akkor szisszen fel a hallgató, ha azt tapasztalja, hogy a bemondó csak túl akar lenni a dolgon, hangsúlyai rosszak, nem is érdekli, hogy azért kapcsolták be a rádiót, mert meg akarják hallgatni a híreket. Nemcsak a rádiózás kedvéért, megszokásból, hanem mert érdeklődik a világ dolgai iránt.
Minden szakmának vannak mérvadó egyéniségei. Csak csendben konstatálom, hogy továbbra is az első mondatnál bólogatok magamban, szurkolok, hogy azok olvassanak ma híreket, akiket meg lehet érteni. A kedvenc műsorom továbbra is a délutáni híradó.
