Amikor a tévé saját archívumát lapozgatja, olyan érzést kelt a nézőben, hogy nincs mivel kitöltenie a műsoridőt. Egyfajta szegénységi bizonyítvány ez, mégsem kell feltétlenül annak lennie. Vicsek Károly filmjeinek újbóli műsorra tűzése a VRT 1-es csatornáján vasárnaponként jó példa erre, mert valóságos csemege. Igaz értelemben vett hazai filmeket láthat újra a néző, amire oly ritkán adódik alkalma. Ritkán, mert a régieket alig-alig tűzik műsorra, újak pedig nem készülnek. Még csak tévéfilmek sem, nemhogy játékfilmek. Mit is kezdenek magukkal a mai rendezők?
Az állóvizet tehát kicsit felkavarta ezeknek a vajdasági filmeknek hosszú idő utáni ismételt bemutatása. Tekintettel arra, hogy mennyire gyakori az ismétlés a Vajdasági Televízión, csak üdvözölni tudom, hogy elővették a némely esetben szinte három évtizede nem pergetett filmeket is, így sokaknak, különösen a fiataloknak az újdonság erejével hatnak. Kérdés persze, hogy mennyire „vevők” az ifjú nemzedékek a letűnt kort ábrázoló vajdasági filmekre, mit tudnak Vicsekről és alkotásairól. Egyáltalán annak a kornak más kimagasló tévés, filmes szakembereiről. Félek, hogy lesújtó lenne az eredmény, hiszen közvélemény-kutatás nélkül is sejthető, hogy oktatási rendszerünk hiányosságainak köszönhetően nemcsak az általános nemzeti kultúránk, történelmünk ismerete hiányos a fiatalok körében, hanem a mi történelmünk, a mi kultúránk, a mi természeti és gazdasági potenciálunk a II. világháború utáni Vajdaságban szintúgy.
Még erősebb a félelmem, hogy pontosan ezen a ponton veszítjük pozícióinkat. Ott, hogy nem tanítjuk meg az új nemzedékeket arra, kik is vagyunk valójában, milyen a múltunk, mit tudunk felmutatni magunknak és a világnak. Az iskola jó ideje képtelen erre a feladatra. Sovány vigasz, hogy máskor, vagy máshol is hasonló dolgok történnek. Például valamikor a hetvenes évek végén felmérést végeztek magyarországi és franciaországi középiskolások körében, ki mennyire ismeri saját nemzetének történelmét, mennyit tud az országuk határain kívül élő nemzettársairól. A magyarok természettudományokból világverőnek bizonyultak, magyarságismeretből, azaz önismeretből csaknem a nullával egyenlők. A francia diákok számos, a honuk határain túl élő és alkotó francia írót, művészt soroltak fel, jóllehet az anyaországon kívüli francia kultúrák zöme nem éppen a szomszédban van, ugyanakkor a magyarok jószerével azt sem tudták, hogy Magyarországon kívül is élnek magyarok. Most feltehetőleg valamivel jobb eredménnyel zárulna egy hasonló felmérés, már csak a televízió jótékony hatásának köszönhetően is, ám kétlem, hogy büszkék lehetnénk a vajdasági gyerekek, diákok önismereti tudására, ha történetesen hasonló felmérésen esnének át. Kapnánk-e választ, ha azt kérdeznénk: melyek Vicsek Károly legjelentősebb filmjei? Attól tartok aligha. A baj persze nem a gyerekekben van, hanem ott kezdődik, hogy ezt és az ehhez hasonló kérdéseket még csak fel sem tesszük nekik.
