A magyar színházi szakma egyik legnagyobb elismerését, a 160 éve született Jászai Mariról elnevezett díjat vette át a hétvégén, március 14-én a budapesti Szépművészeti Múzeumban Balázs Áron, az Újvidéki Színház és Pálfi Ervin, a szabadkai Népszínház színművésze. A díjat 1953-ban alapította a magyar kormány, 1992 óta március 15-én adják át a színházi szakma 13 egyéniségének. 2009-ben Urbán András, a Kosztolányi Dezső Színház igazgatója, rendező, 2008-ban Kovács Frigyes, a szabadkai Népszínház színművésze, 2006-ban pedig Hernyák György, a szabadkai Népszínház rendezője vehette át a díjat.
Balázs Áron fiatal kora ellenére igen tekintélyes számú díjjal büszkélkedhet, de nem kevésbé sok azoknak a társulatoknak a száma sem, melyekben megfordult. Játszott a Tanyaszínházban, a Szerb Nemzeti Színházban, a szabadkai Népszínházban, a Kosztolányi Dezső Színházban, a veszprémi Petőfi Színházban, a budapesti Bárka Színházban és természetesen az Újvidéki Színházban, melynek 1998 óta állandó tagja. Nyitottsága, nyughatatlan munkakedve és mindig újszerű szerepformálási eszközei révén számos előadás sikere fűződik a nevéhez. Közvetlenül a díj átvétele után lapunknak azt nyilatkozta, ez az elismerés azt bizonyítja, hogy az anyaországban odafigyelnek ránk és mindarra, ami a határon túli színházakban történik. Néhány nappal később, az Újvidéki Színházban kérdeztünk rá: valóban így van-e?
A vajdasági színész tényleg úgy érzi, hogy az anyaországban egy-egy díjon túl is odafigyelnek a határon túli társulatokra?
– Mondhatni, igen. Tapasztaljuk a vendégszerepléseink alkalmával, hogy igenis tudnak rólunk, értékelik a munkánkat. Több helyen megfordulunk, nemrég vettünk részt Debrecenben a DESZKÁN, vagyis a Kortárs Magyar Drámák Fesztiválján, március vége felé megyünk Kecskemétre, a Színművészeti Egyetemek Fesztiváljára, évente ott vagyunk Kisvárdán, és ha meghívást kapunk, Budapesten is vendégszerepelünk.
És mi ismerjük-e kellőképpen a Kárpát-medencei magyar színjátszást?
– Minden bizonnyal jobban is ismerhetnénk egymást, de tekintettel a körülményekre, azt hiszem, nem rossz a helyzet. Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön, és ahol csak megfordultunk, mindenütt jó társulatok vannak.
Újvidék, Vajdaság kicsi-e a színjátszóknak?
– Nézőpont kérdése. Egyfelől kevés a társulat, fő mozgásterünk mégis a színházhoz kötődik, mert a film terén még elenyészőbbek a lehetőségek. Vajdasági magyar film nem készül, maradnak a kisebb szerepek különböző szerbiai filmekben. Másfelől Vajdaság számos helységében is szívesen látnának bennünket, viszont kellő fedezet híján sok település elérhetetlennek tűnik. Zentára, Adára, Szabadkára még csak eljutunk, de kisebb községekbe nemigen. Ha anyagilag tudná valaki támogatni a tájolást – ami nem kis költség –, és még több helyre eljutnánk, sokkal jobb lenne.
A Pataki Gyűrű-, a Sterija-díj mellé egy újabb társult: a Jászai-díj. Ezek a kivételesen szép szakmai elismerések befolyásolják-e pályája alakulását?
– Munkám elismeréseként fogom fel a díjat, ami nagyon jólesik. Nálunk nincs sok színház, így ezzel alapjában véve nem változik meg az életem. Megpróbálok nem fektetni rá különösebb hangsúlyt, és az eddigiekhez hasonlóan dolgozni tovább, a tőlem telhető legjobban. A színművészetben így működnek a dolgok, más művészeti ágazatokban, pl. a képzőművészetben nem. Ha egy képzőművész kap egy jelentős elismerést, akkor egyből felfigyelnek rá, keresettebb lesz.
Valóságos kihívás lehetett Ádám megszemélyesítése az új előadásában, Az ember tragédiájában, no meg kimerítő egy hónapi munka.
– Igen, igen. A helyzetek maiak, a szöveg nem annyira, mert átirat, de szerintem a maiság és az eredeti „anyag” végül is jó összhangra talált. Rengeteg új ötlet van az előadásban, ami majd később csapódik le. A bemutató után lesz egy pici lazítás, mert az utóbbi egy hónapban tényleg sokat dolgoztunk. Májusig új előadás nem készül, játszunk ugyan, de mégis kifújhatjuk magunkat.
Pálfi Ervin, a szabadkai Népszínház tagja Jászai Mari-díjas lett. Ennek apropóján, de nem csak ennek kapcsán lestünk be hozzá a színházba előadás előtt, hogy azt is megtudhassuk, milyen színházat szeretne, ha saját teátruma lenne, mit jelent számára a színészi elhivatottság, kell-e szelep, és vajon miért is veszélyesek a díjak. Merthogy azt nyilatkozta egyszer, hogy a díjak fontosak, de ugyanakkor veszélyesek is.
– Nekünk azt tanították, hogy saját magunknak kell lenni önmagunk kritikusainak. Amikor jönnek az elismerések, akkor az ember esetleg hajlamos lehet arra, ahogy önmagát egy picivel is többre tartsa. Én nem gondolom, hogy ezek után fennen hangoztatom, hogy Jászai-díjas színész vagyok. Ilyen szempontból nem akarok elszaladni a lóval, az eddigiekhez hasonlóan szeretnék dolgozni.
Azt nyilatkoztad a díj átvételekor, hogy nem számítottál rá. Az alkotó ember – így a színész is – valóban nem gondol arra, hogy díjat kap? Persze gondolom a nézői taps a legnagyobb elismerés, de azért mégis... Valóban nem motoszkál benned valahol a díj lehetősége?
– Minden színészben benne van, hogy tehetséges és sikeres legyen. Ám ettől függetlenül nem feltétlenül gondol arra egy-egy szerep megformálásakor, hogy na ezt most olyanra fogom megcsinálni, hogy vele díjakat fogok kaszálni. Én tényleg nem számítottam a Jászai-díjra. Úgy gondoltam erre az elismerésre, hogy akkor kapja az ember, amikor egy csomó év már mögötte van. Én hivatalosan hét éve vagyok a pályán. Dolgozunk. Elsősorban azért, mert szeretjük csinálni, amit csinálunk. Ám néző nélkül színház sincs. Úgy látom, hogy mindegyik színháznak keményen kell küzdenie a nézőkért, ezért egy pillanatig sem lehet lazítani.
Az, hogy nem lehet lazítani, azt jelenti, hogy egy színész a nap 24 órájában színész, vagy kell lennie egy szelepnek, egyfajta menekülési útvonalnak?
– Szerintem a színész 24 órában színész. Amikor alszik, akkor is. Mert minden pillant felhasználható. Amikor a rendőrségen sorban állok az új igazolványért, mintegy 30 olyan figurával találom magam egy légtérben, akik egy-egy mozdulat, pillantás miatt érdekesek. Van, hogy ezt tudatosan nem is jegyzem meg, de elraktározódik, és 10 év múlva mondjuk jön egy szerep, amikor bevillan ez a mozdulat, ez a pillantás. Egy színésznek ezt a nyitottságot, érzékenységet ápolnia is kell magában. Sűrűn kapom azon magam, hogy akár utazás, zenehallgatás közben elindul bennem egy történet. Elkezdek gondolkodni, hogy ezzel mit is lehetne kezdeni. Ilyenkor nemcsak a színész működik bennem, hanem az alkotó, akit foglakoztat az irodalom, a zene... Bizonyos szintű lazítás azért szerintem mindenkinél van. Ha más nem, a televízió.
Mekkora szabad teret igényelsz egy-egy munkafolyamatban?
– Én nem bírom ki, hogy ne mondjam el a saját ötleteimet. Van olyan helyzet, hogy inkább nem beszélek róluk, de aztán csak megjegyzem, hogy három nappal ezelőtt volt egy elképzelésem. Szerelmese vagyok az ötleteimnek. Van, hogy a rendező nem fogadja el őket, ezen nem is pukkadok fel, megyünk tovább, és legközelebb is elmondom, amit gondolok. Szerintem jobb több ötletből válogatni, mint a semmiből megszülni egyet. Nem mindig vagyok tisztában azzal, hogy működnének-e az elképzeléseim a színpadon, de ha cenzúráznám magam, és csak a rendező instrukcióira szorítkoznék, az a robotléttel egyenlő. Az a jó, ha a különböző egyéniségek gondolatai találkozni tudnak.
Apropó ötletek! Ha lenne saját színházad, milyen lenne?
– Sok humor lenne benne, de nem az a kabarés, gatyaletolós, szövegpoénokon alapuló fajta. Az élet tele van humorral. Mindig akad olyan dolog, amire mosollyal lehet reagálni. Azt a humort szeretem, ami egy picit elrajzoltabb. Olyan szituációk kialakulása, amire nem vár az ember, vagy olyan figurák egymásmellettisége, ami komikusan hat. Például eljátszom azzal a gondolattal, hogy egy nyugdíjas hogyan bukik ki azon, ha egy fiatal elébe tolakodik a sorban.
Klasszikus vagy kortárs?
– Is-is.
Vajdasági szerzők?
– Mind a felolvasószínház, mind a drámaíró verseny jó dolog. Arra hivatott, hogy szorgalmazza a drámaírást. Abban biztos vagyok, hogy nem szabad önérzetesnek és sértődöttnek lenni az itt elhangzott kritikák hallatán. Eszem ágában sincs ítélkezni senki fölött, de azt gondolom, sokat kell még fejlődnie a vajdasági magyar drámaírásnak, viszont az sem megoldás, ha nincs drámaírás. A színházban van egy mondásunk: merni kell rosszat próbálni. Ez vonatkozhat az írásra is. Igenis sokat kell írni, merni kell próbálkozni és színházban lenni, végignézni próbafolyamatokat. Én talán azt hiányolom a szerzők részéről, hogy nem látják át tisztán, mi az, ami megél a színpadon, hogy egy-egy mondattal mit tud kezdeni a színész. Hiszem azt, hogy a színészek, a rendezők ebben nagy segítséget nyújthatnának.
