Nem volt szándékomban az Eurovíziós Dalfesztivál szerbiai elődöntőjéről írni, már csak azért sem, mert nem néztem. Aztán többen is rákérdeztek: mi a véleményem? Kénytelen voltam hát utánanézni, a YouTube jószolgálatával pedig egykettőre meggyőződtem, hogy új vagy régi a dalválasztási módszer, az eredmény ugyanaz. A balkáni, keleties Bregović-muzsika a világ ezen a részén bizony egyelőre lekörözhetetlen, tetszik ez nekem vagy sem.
A közösségi portálok tanulsága szerint azonban nem a dal, és nem is a zeneszerző osztotta meg a közvéleményt, hanem maga az előadó. Egykettőre igazat is adtam azoknak a véleményeknek, miszerint az énekes valóban előbb állná meg helyét a „baba-Eurosongon”, mintsem a felnőttek fesztiválján, azon viszont már csak mosolyogtam, hogy mennyire tiltakozik az előítéletekkel terhelt, az „izom, erő és tartás” mámorában élő szerb férfitársadalom a babaarcú győztes láttán. Így ismét nem a zenéé, hanem valami másé a főszerep. Ettől függetlenül mégis szimpatikus, hogy Európát már ezek az országos elődöntők is összekötik, az átlagosnál jobban figyelnek egymásra a tagországok zenekedvelő polgárai, még akkor is, ha becsmérlik egymást. Számomra mindig is ez volt az Eurovíziós Dalfesztivál legnagyobb hozadéka.
Ugyanezen a napon, amikor Szerbia eurovíziós döntősét kereste, a magyar államfő Vajdaságban járt, a magyar nemzet pedig nagy ünnepére készült, egy tévéműsor kötötte össze Grúziában az embereket, országos pánik formájában. A kiváltó ok egy fiktív riport, aminek nem kívánatos következményei röpke 24 óra alatt bejárták a világot. Nem csodálkoznék, ha a grúz esetet olyan sajtótörténeti csemegeként tartaná számon a jövő nemzedék, mint Orson Welles 1938-as rádiójátékának, a Világok háborújának sugárzását az Egyesült Államokban, amely szintén óriási pánikot keltett a lakosság körében, ugyanis sokan elhitték, hogy a Mars-lakók megszállták a Földet. Ugyanígy Grúziában sokan komolyan vették a magántelevízió képekkel alátámasztott hírét, miszerint Dél-Oszétiában terrorcselekmény áldozatául esett Kokojti elnök, és az orosz csapatok ezt követően benyomultak Grúziába. Szaakasvili elnök meghalt, Tbilisziben megalakult a nemzeti kormány, az ország repülőtereit és kikötőit folyamatosan bombázzák a ruszkik... A bemondó csak a műsor végén árulta el: mindez csupán fiktív riport volt arról, hogyan is alakulhatnának adott esetben az események. Ekkorra azonban már kitört a pánik: több helyen az emberek az utcára rohantak, az ellenzék pedig Szaakasvili elnököt tette felelőssé az otromba propagandafogásért. Ezek után hiábavalónak bizonyult a tévéállomás folyamatos elnézéskérése, a nézők jó részének bizalmát örökre elvesztette. Jó kis tanulság ez minden tévéállomásnak: könnyű felhívni magunkra a figyelmet, de ugyanolyan könnyű elveszíteni a bizalmat is. Ezzel tisztában kell lennie annak, aki ilyen módon szeretné beírni nevét a sajtótörténetbe.
