Újvidéken született, ott nőtt fel, dolgozott az Új Symposion, az Újvidéki Rádió, majd az Újvidéki Televízió szerkesztőségében, aztán egy hirtelen váltással a Pesti Hírlaphoz került, jelenleg szerkesztő a Magyar Rádió Irodalmi Osztályán. Emellett ír. Legutóbbi, különleges erejű, Kinek Észak, kinek Dél című regénye nagy figyelmet keltett, a kritikusok méltatásaikban kiemelik, hogy a Vajdaság történelmével foglalkozó kötet remekül vegyíti a történelmi tudást és a mesélőkedvet. A regényért 2009 decemberében Füst Milán-díjat kapott. Balázs Attiláról van szó, aki idén márciusban egy József Attila-díjjal is gazdagabb lett. Rendkívül rangos állami elismerés ez, s egyúttal alkalom arra, hogy a vidékünkről elszármazott művész elmondja véleményét a világ dolgairól a Magyar Szó olvasói számára. Először természetesen arról kérdeztük, mit gondolt, amikor megtudta, hogy megkapta a József Attila-díjat.
– Be kell vallanom, vártam már ezt az elismerést. Már csak azért is, mert jó ideje minden évben vezettem az előterjesztettek listáját a Szépírók Társaságában. Ez pedig nyilvánvalóan abba a hitbe ringatott engem, hogy egyszer már majdcsak megkapom a díjat, noha ez valamiért sorozatban nem történt meg. Egy idő után már nem is igen foglalkoztam ezzel az üggyel, s most egy olyan érzéssel fogadtam a díjat, hogy jobb későn megkapni, mint soha. Mert azért jól esik ez az elismerés. Hogy éppen aktuálisan ki van politikai hatalmon, az engem ebben az esetben nem érdekelt, mert akárki is a pillanatnyi hatalomgyakorló, nem fasiszta, tehát vállalható.
Eszerint a te esetedben sokkal érdekesebb lenne azt firtatni, hogy milyen érzés nem megkapni a József Attila-díjat?
– Az mindenképpen csalódást jelent. De ha arra gondolok, hogy szegény József Attila meddig siránkozott, és mégsem kapta meg a Baumgarten-díjat, akkor azt hiszem, hogy én abszolút jó helyzetben vagyok.
Akárhogy is, ezután mindig úgy írják majd le a nevedet, hogy Balázs Attila József Attila-díjas író…
– Balázs Attila József-díjas inkább, hogy ne szaporítsuk a szót… Ez valahogy bele is tartozik abba a régóta kijelölt díjazási menetrendbe, s így ezt az elismerést megkapni egy állomás – ha minden úgy megy, ahogy kellene.
Minden művésznek, aki a határon túlról Magyarországra települ, rendszeresen meg kell válaszolnia azt a kérdést, hogy vajdasági vagy anyaországi alkotónak tartja-e magát – vagy ez a kérdés egyszerűen nem érdekli…
– Én egy olyan magyar írónak tartom magam, aki a Délvidékről származik, s aki ezt a tényt nem is tagadja. Nem is tagadhatom, mert az irodalmam java része ahhoz a tájhoz, ahhoz a szellemiséghez, ahhoz az anyaghoz kötődik, így teljesen illuzórikus lenne azt mondani, hogy én ettől elrugaszkodottan csak magyar írónak tartom magam. Ugyanakkor olyan mértékben nem gondolom relevánsnak, hogy én egy jugoszláviai magyar író lennék, már csak azért sem, mert egy megboldogult konstrukcióról beszélünk. És nem gondolom szerbiai magyar írónak sem nevezni magamat; ezt a kentaurt nem is nagyon ismerem. Inkább azt mondanám, hogy bácskai vagy inkább telepi magyar író vagyok.
Nem tartozol azok közé az emberek közé, akik abból építettek maguknak Magyarországon karriert, hogy őket elüldözték otthonról…
– Tényleg nem ezen szörfölök, holott hozzátartozik az irodalmamhoz és a személyemhez, hogy a háború elől szöktem el, a háború elől emigráltam az anyaországba. Az más kérdés, hogy az én katonai pályafutásom mindenképpen azt mutatta: aligha lehettem volna, mondjuk, könyvtáros valahol a front mögött… Nem hiszem, hogy szegény háborús menekültként kilincseltem volna mindenféle helyeken… Persze, a prózámban óhatatlanul benne van egy erős nosztalgia, amit én táplálok is. A nosztalgia nem csak egy cukros valami, Tarkovszkij bármely filmje jól mutatja, hogy ez mennyire összetett dolog. A háború az ilyen értelemben nosztalgikus prózában természetesen nagyon erősen jelen van, együtt élek vele.
Emigrálásod után mennyi időnek kellett eltelnie, hogy hazalátogathass?
– Majdnem három évig nem voltam Újvidéken, s amikor már rendelkeztünk magyar útlevéllel, családostul indultunk látogatóba. A határ szerb oldalán azonnal lekapcsoltak bennünket, bevittek az ott álló bodegába és jó alaposan megvizsgáltak. Kikérdeztek arról, hogyan kerültem Magyarországra, hová megyek éppen, mi is anyukám lánykori neve, apámnak mi a cipőmérete… Oltári szívatás volt, arra ment ki a játék, hogy az embernek elmenjen a kedve a hazajárástól. Ez nem jött össze nekik, mert később, ha nem is túl gyakran, de rendszeresen hazajártunk. Volt aztán olyan élményem is, hogy Újvidéken, a Duna utcában kiszúrtak a katonarendőrök és begyömöszöltek egy furgonba. Bizonygattam én, hogy Pesten dolgozom, meg efféle, s egy bizonyos idő múltán más figurákat hoztak, engem kituszkoltak a kocsiból. Elengedtek. Életemben először volt komoly hasznom abból, hogy magyar vagyok, mert akkortájt éppen azokat a krajinai szerbeket fogdosták össze, akiket vissza akartak vinni az akkor még létező frontokra harcolni.
A magyar irodalmi életben számít valamit, hogy nem például az ELTE valamely karáról kerültél oda, ahol vagy?
– Bizonyos értelemben igen. Nagyon gyakran hívnak olyan rendezvényekre, eseményekre, ahol olyan arcokra van szükség, akik multikulturális közegben nőttek fel, vagy legalábbis sejtik, hogy mit jelent a multikulturalitás fogalma. Ebben érezhetően számít a származásom. Néha érzem is, hogy mindez, amit én szeretek, időnként be is szűkíti a mozgásteremet. De persze vannak olyan meghívásaim is, amelyek nem a vajdasági származásomhoz kötődnek, úgyhogy nem szenvedek különösebben ettől az érzéstől.
A József Attila-díjra visszatérve: jelent ez az elismerés valamiféle lökést valamilyen irányba?
– A díjak ösztönöznek, ez nyilvánvaló. Ezt a díjat szerettem volna már megkapni. Emberek kerestek meg a jutalmazás kapcsán, te is itt ülsz, mások is meginterjúvoltak. Meglepett például az is, hogy a Magyar Rádióban milyen sokan tudnak egy irodalmi díjról, s hogy milyen sokan gratuláltak. Nem vagyok díjtalan író, elég sok elismerést kaptam, de például a Füst Milán-díj nem rendítette meg olyan mértékben a Magyar Rádió dolgozóit, mint ez a mostani. Van jelentősége, kétségkívül nagyobb is, mint ahogyan én azt korábban gondoltam volna.
fotó: litera.hu
