Kissé több figyelem illeti meg a dél-bánáti magyarokat az utóbbi években, mint a korábbi évtizedekben. Hogy helytálló-e ez a vélemény, talán maguk az ott élők ítélhetik meg legmérvadóbban. Helyzetük azonban korántsem irigylésre méltó, és talán nehezebb, mint bármikor máskor. Ezt viszont már mi is láthatjuk, mi, akik kicsit északabbra születtünk. Hogy így van-e, Balassa Juliannát, a dél-bánáti magyarok egyik kimagasló egyéniségét faggattuk, aki a szó szoros értelmében fáradhatatlanul tesz a közösségért.
Folytatás tegnapi számunkból
Anyanyelvápolást hol szerveznek? Van-e érdeklődés? És mely iskolákban maradt meg a részbeni magyar nyelvű oktatás, egyáltalán mennyire beszélik a gyerekek a magyar nyelvet?
– Részben az előző kérdéshez kapcsolódva egy adat: Székelykevén az iskola tíz évvel ezelőtt mintegy 300 tanulót számlált, most ez a szám 170 körül mozog. És a konkrét választ hadd kezdjem a végén: a pancsovai diákok sehol sem tanulnak magyarul, hacsak nem csapjuk mi is oktatási szempontból Pancsovához a közigazgatásilag már ide csatolt Hertelendyfalvát. Itt már csak összevont alsós tagozatok vannak magyar nyelven, a felsősök pedig az óraszámot tekintve a magyar nyelvet anyanyelvi szinten tanulják. Más kérdés, hogy a többi tantárgy magyar terminológiája nélkül mennyire lehet ezt anyanyelvi szintnek nevezni. No de, ez sem teljes, egy osztályban az egyetlen jelentkezőt átirányították szerb nyelvre a szülők határozott kérése ellenére is. Ez a kegyetlen tény. Az is igaz, hogy járnak magyar gyerekek szerb tagozatra, nem is kevesen. Az anyanyelvápolás jelenleg öt fokozatba sorolható: 1. anyanyelvápolás azoknak, akik a szomszéd tanteremben magyarul tanulhatnának, de ilyen-olyan okokból más tagozatra iratkoztak, 2. anyanyelvápolási órák az iskola intézményes keretei között, ott, ahol nincs anyanyelvű oktatás, 3. anyanyelvápoló órák más szervezésben az iskolai anyanyelvápolás órák mellett, 4. anyanyelvápolás a felsősöknek, ott, ahol csak alsós tagozatok vannak magyarul, 5. anyanyelvápolás ott, ahol anyanyelvórák nincsenek semmiféle intézményes keretben.
A mi módszertani központunk a pályázati eszközök csökkenésével kénytelen volt megszüntetni a munka támogatását azon helységekben, ahol van teljes magyar nyelvű oktatás (Torontálvásárhely, Ürményháza) és ahol az eszközök jelképessége miatt, és a környezetük téves megítélése miatt a tárgyban, önként mondtak le a szerény tiszteletdíjról, folytatva a munkát más keretek között, díjmentesen (Fejértelep). Jelenleg csoportjaink vannak: Kevevárán, kizárólag civil szervezésben, Udvarszálláson, a szerb tagozatra járó felsősöknek, kizárólag civil szervezésben, Hertelendyfalván – hétvégi óvoda, kizárólag civil szervezésben –, Sándoregyházán az iskolai órák mellett civil szervezésben is, Versecen anyanyelvápoló órák az iskola keretében és a Petőfi Sándor egyesület szervezésében, Fejértelepen és Temesvajkócon anyanyelvápoló órák az iskola keretében.
És itt mondanám el, ami a legnagyobb büszkeségünk, viszont nekem személy szerint a legfájóbb pontom: a módszertani központunk Dél Pacsirtái gyermekkórusa. Paradoxon? Lehet, de megpróbálom megvilágítani. Gyermekkórusunk 12 éves tevékenysége megváltoztatta a térségünk arculatát. Egy tevékenységünk sem hozott annyit az önazonosságtudat, a tömegesség, a zenei és nem csak a zenei anyanyelvápolás, közösségkovácsolás, közösségi élmény, az utánpótlás, a jövőbe vetett hit konyhájára, mint az előadásainkon impozánsan, ünnepélyességgel megjelenő, több helységből toborozott, többnyire magyar szerzők műveit előadó pacsirtáink. És hogy hol itt a fájó pont? Ott, hogy olykor eminens pedagógus-szakembereink is elfecsérelt, holmi dallikázásra elherdált időnek-pénznek veszik, amit ebbe fektetünk. Bár külön pályázunk, idén kizárólag a Szekeres László Alapítvány méltatta a tömeges utazásokhoz is kötődő, időigényes kórustevékenységünket.
A helyi televízió heti félórás magyar nyelvű műsort ad immár tíz éve. Bizonyosan mérhetetlen az azonosságtudatot segítő hatása, mégis, a visszajelzésekből ítélve mennyire nézett ez a műsor? Egyáltalán hogyan készül, vannak-e fiatalok, akik érdeklődnek a munka iránt?
– Erről Háború és béke-terjedelemben tudnék beszélni, de ne legyünk ünneprontók, hiszen nemrég ünnepeltünk, ünnepeltek minket: a magyar és a szlovák adás 10 évét a Pancsovai Televízióban. Gondok, nehézségek természetesen voltak és vannak, az utánpótlást tekintve is. Tévéházunk anyagi helyzetéből adódóan akadnak gondok, így ezen a téren is pályázati eszközökre szorulunk. Támogatásokból tudunk utazni, műszaki eszközeinket karban tartani, adathordozókat vásárolni, és még igen szerényen némi tiszteletdíjat is fizetni, a szerződéses megállapodás igen kis hányadában. Célunk az azonosságtudat fenntartása, a „mi is a világon vagyunk”, a rólunk alkotott kép formálása, az egyetemes, a hazai magyar közélet itteni felvilágosítása, és ismét nagyképűen szólva, a dél-bánáti magyar szórvány közösségi-egyházi-művelődési-oktatási életének (utolsó rúgásainak?) dokumentálása. A jubileumi ünnepségen sok szép szó elhangzott, a helybeliek és a meghívott közéleti személyiségek részéről is. Mégis tudni kell, hogy tizenketten indultunk, most öten vagyunk. Mindannyian külső munkatársak vagyunk, fizetett munkahelyre több oknál fogva sincs kilátás. A nézettségről szólva: sok visszajelzés jelzi létjogosultságunkat (létfontosságunkat?), de sajnos a frekvenciatörvény leszűkítette a hatótávolságot, és még a magánosítás veszélye sem múlt el.
(Vége)
Illusztárció: www.tankonyvtar.hu -- Pancsova a 19 században
