Rendszertelenül rendszeres, vagy rendszeresen rendszertelen tévénéző vagyok-e, nem is tudom, mindenesetre nem szoktam előre megjelölni a műsorújságban, mit nézek majd meg feltétlenül, illetve, hogy mit kell(ene) megnéznem. Képtelen lennék igazodni egy ilyen programhoz, meg aztán előfordulnak az embernek hangulatai, amikor szívesebben néz gyeplabdát a Eurosporton, mint erdélyi mélyriportot a Duna Televízióban.
Bizonyára sok a hátránya az efféle szokásnak, azonban az előnye sem kevés: hol ez jön elém, hol az.
Ha netán sorozat, melyben valami vagy valaki megtetszik, akkor visszatérek rá, ha tehetem. Hétvégén általában könnyebben. Mostanság előszeretettel nézem újra a Nils Holgersson csodálatos utazása a vadludakkal rajzfilmsorozatot a Magyar Televízión, melyet a nyolcvanas években a fiaimnak köszönhetően ismertem szinte betéve. A mostani gyerekeknek sem ártana meg több ehhez hasonló sorozatot nézniük. A hétvégén véletlenül az elévülhetetlen Tüskevár nyolcrészes sorozatából a második epizódra is rábukkantam az m2-n szombat délelőtt, majd nem sokkal később a kiváló ausztrál sorozatra, a Szívtipró gimi kétszázvalahanyadik részére csodálkoztam rá. A kilencvennégytől gyártott ifjúsági sorozatból még mindig árad a pozitív értelemben vett ifjúság, a jellemek sokszínűsége, az életszerű konfliktusok és a hétköznapi gondok, melyeknek köszönhetően népszerűvé vált világszerte, a Magyar TV is ki tudja hanyadszor ismétli. Aztán nem hagyhatom ki a sorból az elévülhetetlen Lúdas Matyit sem. A távoli hetvenkilencben készült rajzfilmváltozatot vasárnap tűzte (ismét) műsorra a Duna TV, melyet hellyel-közzel tudtam csak nézni, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy egy ismerősöm óvodáskorú gyereke – aki mint kiderült, ugyancsak nézte a libapásztor örökzöld kalandjait – megállapította: „sokkal jobbak a régi rajzfilmek, a mostaniak nem normálisak, csak gyilkolnak és verekszenek”. Így a kicsiny. Tényleg, miért is nem kérik ki a gyerekek véleményét minden olyan alkotásról, melyeket nekik készítenek a felnőttek, legyen az film, színház, könyv, akármi. A felnőtt alkotók, írók, művészek – tisztelet a kivételnek –, úgy el tudnak ájulni egymás, gyermekeknek szánt művétől, hogy abban hiba nincs, viszont a tényleges fokmérőre, a gyermek véleményére senki sem kíváncsi.
Az ember hülyítése – függetlenül attól, hogy üzleti érdekek vagy más szándékok munkálnak a háttérben –, már a gyermekkorban elkezdődik, az alantas tulajdonságokat célozva meg. Ebben a folyamatban, a televízió elterjedése óta, a filmipar játssza a vezető szerepet, természetesen itt is elsősorban az amerikai. Ez az ipar – elkanyarodva a zseniális Walt Disney klasszikus, igaz, helyenként túl szép vagy éppen idealizált, de mégiscsak szeretetet, humánumot sugárzó rajzfilmjeinek világától –, erőszakkal teli animációs termékeivel tulajdonképpen már az akciófilmekre készíti fel a gyerekeket. Úgyhogy, kiderül, azért mégsem árt karikázni abban a fránya műsorújságban.
