A június végén megrendezett Határon Túli Magyar Színházak XX. Fesztiváljáról, Kisvárdáról idén sem tértek haza üres kézzel a vajdasági színtársulatok: az Újvidéki Színház, a szabadkai Népszínház Magyar Társulata és a Kosztolányi Dezső Színház, valamint a Tanyaszínház. A mérleg: egy előadást és több színészi teljesítményt díjaztak. Dr. Oláh Albert, Kisvárda polgármesterének díját két színművész kapta: Ábrahám Irén és Banka Lívia, az Újvidéki Színház F. G. Lorca: Bernarda Alba háza című előadásában nyújtott alakításáért. Kisvárda város közönségzsűrije az idén egyéni közönségdíjat is odaítélt, méghozzá Faragó Editnek, a szabadkai Népszínház Magyar Társulata Kicsik és polgárok, valamint az Újvidéki Színház Bernarda Alba háza című előadásában nyújtott alakításáért.
Banka Líviát már korábban is díjazták Kisvárdán. A kilencvenes évek derekán Dürenmatt: Fizikusok darabjában nyújtott szerepével hívta fel magára a figyelmet. Mint mondja, valóban senki sem próféta a saját hazájában, mert eddigi díjait mind Kisvárdán kapta. Mégsem tudott jelen lenni a díjátadáson, mert alighogy hazaért, közölték vele, hogy fordulhat vissza, amire már nem volt lehetősége. A kollégák vették át helyette a megtisztelő díjat.
– Az az igazság, hogy idén csak az előadás napjára utaztam el Kisvárdára. Egyébként az Újvidéki Színház mindig sok előadással képviselteti magát a fesztiválon, szinte a fesztivál minden napján repertoáron szerepel. Most is így volt. Egyébként ha ott vagyunk, megnézünk mindent előadást, hisz ez az egyetlen nagyon jó alkalom, amikor mi, határon túliak láthatjuk egymás munkáját, barátkozhatunk. Igazából mindig úgy gondoltam, hogy a kisvárdai fesztiválnak ez az elsődleges célja, hogy találkozzunk, hogy lássuk, hol tart egy-egy határon túli színház, mi a különbség a színjátszásunk között, mit szeretnek, mit játszanak Kolozsvárott, vagy éppen Temesváron. Habár idén nagyon rövid ideig voltam jelen, mégis úgy érzem, hogy kissé kemény hangon bírálták a határon túli előadásokat. Valószínűleg ez zsűrifüggő, minden zsűri szíve joga, hogy enyhébb ítéletet, vagy jóindulatú tanácsot adjon, avagy a földbe dorongoljon. Láttunk példát erre is, arra is. A benyomásom mégis az, hogy színes volt az idei felhozatal, nagyon sok volt a zenés darab – ami egyébként nem jellemző –, a különben is rengeteg előadás között. Idén 48 előadás szerepelt a palettán: zenés, drámai, kistermi, nagytermi, mindenki megtalálhatta a szívéhez közel állót. Én azt láttam, hogy az Újvidéki Színház előadásai nem hagytak hidegen senkit: a közönség egy részét elragadtatta, másik részét nem. Nem mondhatták ránk, hogy középszerűek vagyunk. És ez jó. Mint ahogyan az is, hogy tudtommal meghívásokat is kaptunk, tehát tetszettek az előadásaink. Úgy érzem, ahogy eddig egy évben sem, idén sem hoztunk szégyent Újvidék városra, a színházunkra, a vajdasági magyar színjátszásra. Az már külön jó érzés, hogy színészi díjakkal jöttünk haza, ezzel is elismerik a munkánkat. A díj mindig jólesik, ösztönzés a színésznek, ha időnként vállon is veregetik, értékelik azt, amit csinál.
Banka Líviának a közönség itt is ott is egyforma. Nem más ott játszani, mint itthon. Mint mondja, nem tud különbséget tenni Újvidék, Budapest, Kisvárda vagy Torda közönsége között.
– Nem hiszek abban, hogy más körökben másként kellene játszani. Ha egyszer az előadás elkészült, akkor annak minden újabb alkalommal legalább kilencven százalékban olyannak kell lennie, mint ahogyan megálmodtuk. Ahogy minden szakember a legjobb tudása szerint dolgozik, ugyanúgy egy színésznek is minden este a tőle telhető legjobb formát kell hoznia, mindegy ki előtt. Az igazsághoz tartozik, hogy talán egy kicsit az adrenalinszintünket feldobja a gondolat, hogy fesztiválon játszunk, mert ott közvetlen véleményt is mondanak rólunk. Itthon az ember csak a tapsot hallja, a kritikát már ritkábban – vallja.
Faragó Edit a pécsi POSZT után érkezett Kisvárdára, most szülővárosában, Temerinben diákokkal dolgozik egy balladaesten, melyet Arany János tiszteletére készítenek. Kisvárdán hosszabb időt töltött.
– Kisvárda minden évben más, mégis ugyanaz, kicsit hazajárunk oda valamennyien a határon túlról – mondja. – Kis munka, kis szórakozás, kis barátkozás. Sok előadást láttunk, de ezért is mentünk. Mondhatom, szép sikerrel jártak a vajdasági színházak, még akkor is, ha személyes véleményem szerint, a teljesítményhez viszonyítva kevés díjat kaptunk. A zsűri azonban így vélekedett. Egyébként nagy műfaji tarkasággal találkoztunk, a groteszktől a musicaleken keresztül a népszínművekig minden előfordult. Én tényleg nem panaszkodhatok, mert két előadásban játszottam, mindkettőre felfigyeltek, díjazták is, sőt külön öröm volt számomra, hogy a Pataki Gyűrű után a Kicsik és polgárokban nyújtott szerepemért ismét díjaztak, tehát nem volt véletlen. Nagyon jól esett, hogy az utcán leállítottak emberek és gratuláltak. Mindig jól esik az elismerés, főleg azok miatt, akik örülnek neki: család, barátok, társulat. Mégis a XX. kisvárdai fesztivált összegezve némi keserűséggel kell megállapítanom, hogy a mi színházunk többet érdemelt volna.
Ábrahám Irént tavaly életműdíjjal tüntették ki, idén pedig színészi teljesítményét jutalmazták Kisvárdán.
– Vénségemre még agyondíjaznak! – mondja azonnal viccre fordítva a szót a művésznő, akinek az utóbbi években igazán kijutott szép és kihívó szerepekből. Nem panaszkodhat, hogy nem foglalkoztatják, sőt mint mondja, igazán elégedett, hiszen a komédiától a drámáig a pici szereptől a főszerepig és a monodrámáig sokszínű munkákat kapott. Ez az izgalmas egy színésznél! A díj viszont kellemesen érint mindenkit, egyfajta bizonyíték, hogy felfigyelnek a munkánkra, de nem kell elszállni magunktól – vallja. – Én azért nem a pályám kezdetén állok, és – ha elhiszik nekem –, jobban örülök a gyerekeim, a tanítványaim sikerének, mint a sajátomnak.
Kisvárdáról mégis kissé vegyes érzelmekkel tért haza.
– Húsz éve odajárunk, nagyszerű alkalom és kellemes az ottlét. Színvonalát illetően közepesnek nevezném az idei fesztivált, még akkor is, ha az előadásoknak körülbelül felét láttam. Tekintettel arra, hogy jubileumi, huszadik fesztivált rendeztek, sok előadást meghívtak, és egy bizonyos hányadának talán nem is volt ott a helye. Rendkívüli vegyes felvágott várta a közönséget és a szakmát. Ez talán még nem is lett volna túl nagy baj, viszont nem hallgathatom el, hogy az újvidékiek Rockyját nem fogadta úgy a zsűri, mint ahogyan véleményem szerint megérdemelte volna. Mert lehet szubjektív véleménye mindenkinek – így a zsűrinek is –, de azt nem lehet elvitatni, hogy ez az előadás hat. Ugyanakkor büszke is voltam, mert a mi előadásaink, beleértve a szabadkai, az újvidéki előadásokat, bizony az élvonalba tartoztak. Ezt állítom. Sőt, még egy megjegyzésem lenne, amit a helyszínen, a kisvárdai kerekasztal-megbeszélésen is elmondtam: egy előadásban sem láttam fiatalokat olyan sokszínűen, összehangoltan játszani, mint a Kosztolányi színház négy fiatalját: Béres Mártát, Erdély Andreát, Mikes Imre Eleket és Mészáros Árpádot.
