Végre valaki, aki igazán megérdemelte! – ilyen és ehhez hasonló kommentárokat lehetett olvasni, amikor januárban megjelent a hír, hogy a legpresztízsesebb szerbiai irodalmi kitüntetést, a NIN-díjat idén az újvidéki Slobodan Tišma kapta Bernardijeva soba (Bernardi szobája) című kisregényéért. A képzőművészként, performerként és zenészként egyaránt ismert, a város kultikus figurájának számító művész áprilisban újabb kitüntetést vehetett át, ezúttal az újvidéki Prosefest irodalmi fesztivál Milovan Vidaković-díját. Ennek apropóján beszélgettünk rózsakeresztesekről, főnixmadarakról, Pistáról és Rolandról.
– Egyik tisztelője hat évvel ezelőtt azt írta, hogy Ön olyan író, „aki soha nem fog megkapni semmilyen díjat, eltekintve a rokonlelkek kitüntető szeretetétől”. Mégis, az idén két rangos elismerésben részesült. Hiba a rendszerben, vagy talán a rokonlelkek épültek be a rendszerbe?
– Úgy hiszem, egyfajta médium vagyok, aki valakinek a végtelen jóságát élvezi. Talán a rózsakeresztesek állnak a háttérben Novalisszal az élen. Amikor az ember ilyen helyzetben találja magát, lakmuszpapírrá válik, próbára teszi a környezetében levő emberek nagy részét, tetszik ez vagy sem. Sokan örültek, de nem voltak kevesen azok sem – főként irodalmi berkekben –, akiket nem igazán tett boldoggá a dolog. Ez zavar, mert nem szeretek senkit sem felbosszantani. De nem várhatja el az ember, hogy mindenki szeresse, túlzás is lenne.
– Költőként és konceptualista művészként kezdte, majd együttest alapított, és hosszú ideig nem foglalkozott irodalommal. Prózaíróként csak a kilencvenes évek második felében mutatkozott meg. Mi okozta ezeket a töréseket, fordulatokat, új kezdeteket?
– Az állhatatlanságom. Az a helyzet, hogy én egyszerűen nem vagyok kellően „valós” figura. Soha nem kötődtem túlzottan az anyagi világhoz, mindig is eléggé igénytelen voltam. Slobodan vagyok, vagyis: szabad – a nevem mindent elmond; a név: mágia. Soha nem éreztem semmilyen felelősséget, csak tengtem-lengtem-lengedeztem, mint a szellő, mint a tavaszi zefír. Egyetlen napig sem voltam munkaviszonyban. Mái napig apám nyugdíjából élek, nem valami nagy összeg, de a túléléshez épp elegendő. Mindig úgy éreztem, olyan vagyok, mint a főnixmadár, tönkrementem, elpusztultam, majd újjászülettem. Voltam már mélyponton, nem is egyszer. Jó alap ez egy művésznek, hiszen a legjobb módja annak, hogy az ember megőrizze a frissességét, de hátránya is van, mert nem vesznek komolyan. De én nem törődtem ezzel. A siker nem volt fontos számomra. Van az a művésztípus, amely magába foglal mindent: költő is, zenész is, festő is, meg filozófus, performer. Az összes múzsa egyszerre van jelen, és Apolló vezeti őket, aki egy erős egyéniség. Csak a pillanattól függ, mikor melyikük szólal meg.
– Van-e Önnek művészként valamiféle vezérlő eszméje, mint hősének, Pistának a Bernardi szobájában?
– Azt hiszem, nincsen. Olyan vagyok én, mint „a fák sűrűjében tévelygő ember” – ahogyan ezt Max Jacob mondja egyik versében. Az öregség küszöbéhez értem, de nem találtam meg Istent. Lehet, hogy ez szomorú, de nincs értelme hazudni. Habár... talán még nem vagyok elkésve. Az eszme – logosz, a megváltó Isten, a rejtező jó Isten, deus absconditus. De miféle eszme ez, miféle megfoghatatlan idea? Kerestem mindenütt, önmagamban a leginkább, de... Pista is szüntelenül váltogatta az eszméit, ami azt jelenti, hogy egyik sem volt az igazi.
– A regény cselekménye egy „Đurvidek” nevű városban játszódik. Korábbi prózaműveiben is említett egy hasonló nevet: „Urvidek“. Milyen eredet és jelentés kapcsolódik ezekhez a – magyar fül számára ismerős – kifejezésekhez?
– Természetesen az „Újvidék” szóra, névre vezethetőek vissza. Az uj-t ur-ra változtattam, az újat régire, így lett „Urvidek”. Később megtudtam, hogy az úr mit jelent magyarul – úr, uraság –, s ez nagyon tetszett. Később a Quattro stagioni című regényben tovább variáltam a szót, így keletkezett a „Đurvidek”, ami ironikus felhangú, vagy a „Šurvidek”, ami szarkasztikus. Mindezek csak érzelmi árnyalatok, az én érzelmeim kivetülései, melyek együtt változnak a várossal, amelynek a valóságos neve: Újvidék.
– Lesz-e lehetősége a magyar közönségnek belátható időn belül saját anyanyelvén olvasni az Ön regényeit? Készül-e legújabb regényének a fordítása?
– Nagyon kötődöm a magyar művészethez és általában véve a magyar kultúrához. Valami módon a Bernardi szobája is egy kedves barátom ösztönzésének köszönhetően keletkezett. Orcsik Rolandra, a magyar költőre gondolok. Az történt ugyanis, hogy Roland arra kért, írjak egy novellát az autóroncs témájára a Symposion folyóirat tematikus számába. Szívesen tettem eleget a felkérésnek. Valamivel később rájöttem, hogy ez a történet valójában egy regény kezdete. Ha nem jött volna Roland felkérése, kötve hiszem, hogy valaha is megszületett volna a regény. Orcsik Roland fordítja most a Bernardi szobáját, tehát lesz magyar fordítás, csak még kiadót kell találnunk, no de akad talán valaki.
