A magyar anyanyelvű hallgatók alulreprezentáltak az Újvidéki Egyetem karain. Ezen a jelenségen sajnos évtizedek óta nem sikerül érdemben változtatni. Ennek legfőbb oka természetesen az, hogy a legtöbb tanszakon szerb nyelven folyik az oktatás, a tömbmagyarság köréből kikerülő potenciális hallgatók pedig nem rendelkeznek megfelelő szerbnyelv-ismerettel. A jelenség pszichikai okairól, a tendencia megfordításának lehetőségeiről beszélgettünk dr. Göncz Lajos egyetemi tanárral, a kétnyelvűség kérdéskörének szakértőjével.
Csak Vajdaságban figyelhető meg a kisebbségek alulreprezentáltsága az egyetemen vagy ez egy világjelenség?
– A kisebbségben élők képzettségi mutatói mindenhol jóval alacsonyabbak, mint a többségi nemzethez tartozókéi. Például Szlovákiában 8 százalékot tesznek ki az egyetemi végzettséggel rendelkező szlovákok, míg a magyarok mutatója 3,2 százalék. Romániában, ott, ahol a lakosság mintegy 14 százaléka magyar, a magyar nemzetiségű egyetemi hallgatók aránya mindössze 6 százalék körüli. Vajdaságban még valamivel enyhébb is a helyzet, mint Romániában. Az utóbbi időben 6-7 százalékos a magyar ajkú egyetemi hallgatók aránya, míg a lakosságban 14 százalékot tesznek ki a magyarok.
Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy sokan iratkoznak magyarországi egyetemekre is.
– Valóban, elég sokan tanulnak Magyarországon, de azért ez nem akkora szám, hogy kitegyen 7 százalékot.
Mi áll e jelenség hátterében? A nyelvi akadályok vagy inkább a kishitűség?
– Valószínűleg mindkettő. Ha valaki magyar tannyelven végezte el a középiskolát, akkor valószínűleg nem sajátította el olyan szinten a szerb nyelvet, hogy azt a nyelvet tannyelvként képes legyen használja. Megkülönböztetjük ugyanis a felszíni vagy társalgási nyelvi kompetenciát és a kognitív vagy tanulási nyelvi kompetenciát. A felszíni nyelvi kompetencia lehetővé teszi, hogy a köznapi dolgokról az adott nyelven valaki sikeresen kommunikáljon, de ezt a nyelvet gondolkodási eszközként már nem tudja használni, vagyis nem képes ezen a nyelven tanulni. Másfelől ha egy társadalomban a többség nyelvét „glorifikálják”, értékesebbként tüntetik fel, és a kisebbséget folyamatosan ilyen hatások érik, akkor nem csoda, hogy a kisebbségiek kishitűekké válnak. Nálunk ez a fajta propaganda még nem is annyira erős, mint egyes más társadalmakban.
Mekkora az esélye annak, hogy valaki kognitív nyelvi kompetenciát szerezzen a többségi környezetnyelven, ha a középiskolát és az általánost is anyanyelvén végezte el?
– Megfelelő hozzáállással és módszerekkel ez elérhető volna, még ha nem is teljes mértékben. Sajnos, ma ezek a módszerek még hiányoznak. Nagyon gyakran előfordul ugyanis, hogy egy zentai vagy egy magyarkanizsai magyar ajkú tanuló, aki magyar nyelven járt általános és középiskolába, 18 éves korában is legfeljebb felszíni nyelvi kompetenciával rendelkezik. Viszont ahhoz, hogy sikerrel bekapcsolódjon az egyetemi oktatásba másodnyelven, vagyis szerbül, szükség lenne egy bizonyos mértékű kognitív nyelvi kompetenciára is. Természetesen egy nyelvet föl lehet fejleszteni az elsőről a második szintre, de általában ez egy elég hosszadalmas folyamat. Ha valaki a nulláról kezdi, akkor kb. 5-6 évre van szüksége, hogy abban a nyelvben kognitív nyelvi kompetenciára tegyen szert. Persze nagyok az egyéni különbségek.
Tehát az a tanuló esélytelen, aki mondjuk Észak-Bácskából jön szinte semmilyen szerb nyelvtudással, és mégiscsak beiratkozik Újvidéken szerb tannyelvű szakra?
– Természetesen nem, hisz attól is függ, hogy mire iratkozik. Vannak tudományágak, amelyekben a verbális képességek fontosabb, és vannak olyanok is, amelyekben kevésbé fontos szerepet játszanak. Ez utóbbinál az esélyek nagyobbak. És ha még valaki Észak-Bácskából is jött, akármilyen rossz módszerekkel, de mégiscsak tanult nyolc évig szerbül. Tehát nem a nulláról indul.
Intézményi szinten mit lehetne tenni?
– A módszereken kell változtatni. Mindenképpen úgy méretezni az oktatást, hogy messzemenően figyelembe kell venni, hogy milyen közegben működik az iskola. Ha színtiszta magyar környezetről van szó, ott talán nagyobb óraszámmal kellene tanítani a szerb nyelvet, és a társalgásra kellene helyezni a hangsúlyt. Szórványban pedig, ahol a másodnyelv az iskola segítsége nélkül is dominánssá válhat, ott lehet a szerb nyelvórák száma kisebb.
Mi a véleménye a vegyes tannyelvű (magyar–szerb, magyar–angol) osztályok létrehozásáról?
– Attól függ, hogy mi a célunk az iskolai oktatással. Ha az a cél, hogy a magyar ajkú gyerek tartsa meg a magyart mint anyanyelvét, és tanulja hozzá a szerbet, de ne a magyar nyelv rovására, akkor a teljes egészében anyanyelvű oktatás ajánlható, a szerbet pedig majdnem mint idegen nyelvet kellene oktatni. De ugyanakkor ez függ a környezettől is. A két tannyelvű oktatás nagyon jól funkcionál a domináns csoportnál, vagyis a többségieknél. Mert náluk az anyanyelv hatása olyan erős, hogy az a pár idegen nyelvű óra nem fog az anyanyelvi kompetencia rovására menni. Tehát itt hozzáadódik ez a nyelvi kompetencia, viszont kisebbségi gyerekeknél, ha ugyanilyen fölállásban szervezik meg az oktatást, akkor felcserélő oktatásról beszélhetünk. Vagyis a másodnyelv kezd az első nyelv rovására menni, mert a környezet nem ösztönzi kellőképpen az anyanyelv megtartását, csak a családra és részben az iskolára korlátozódik, ami nem elégséges. Nagyon sok szülő úgy gondolkodik, hogy a gyerek már úgyis megtanult hétéves koráig anyanyelvén, hát beíratom a többségi tannyelvű iskolába, hogy hozzátanulja a másik nyelvet is. Nos, ez egy jóhiszemű, de nagyon naiv elképzelés. Egy ilyen hirtelen váltással a magyar nyelv ösztönzése megáll, megmarad konyhanyelvi szinten, viszont a szerb nyelv elsajátítása a szerb anyanyelvű osztálytársakhoz képest hétéves késéssel indul meg, és nagy kérdés, hogy utoléri-e a valaha az ilyen tanuló a társait nyelvi kompetencia kérdésében.
