Több mint egy hónapja folynak az Újvidéki Színház hétfőn bemutatandó előadásának próbái. Lázár Ervin Berzsián és Dideki című meseregényének színpadi adaptációja lesz az évad utolsó előadása ebben a színházban. A próba szünetében beszélgettünk az előadás rendezőjével, Mezei Kingával.
Mikor dőlt el, hogy a Berzsián és Didekit megrendezed?
– Egy évvel ezelőtt, amikor szövegeket keresgéltem egy bábelőadáshoz, akkor került ismét a kezembe Lázár Ervin meseregénye. Akkor döntöttem el, hogy meg fogom csinálni – felnőttekkel, felnőtteknek. Amikor az Újvidéki Színház felkért, hogy rendezzek egy előadást ebben az évadban, megegyeztünk, hogy a Berzsiánt visszük színre. Azért kedvelem ezt a meseregényt, mert humorosan, naiv megközelítéssel és mindennapi problémákon keresztül fogalmaz meg alapkérdéseket.
Egy felnőtteknek szóló mesét fog látni a közönség?
– Habár a regény egy mesébe ágyazott történet, mi az első pillanattól kezdve próbáltunk eltávolodni a mese-jellegtől. Az előadást meghatározó világ a némafilmeket idézi.
Ez azt jelenti, hogy – a meseregénnyel ellentétben, amely párbeszédekre épül – az előadásban (szinte) nem lesz szöveges jelenet?
– Az előadás alcíme az lesz, hogy „túlnyomórészt verbális jeleneteket tartalmazó némafilm”. Tehát a színészek végig beszélnek. Viszont a mozgás, a színészek játéka a némafilmekre emlékeztet. A díszlet pedig minimális lesz.
Pedig a regény és a korábbi rendezéseid alapján is színes, gazdag díszletre számítana az ember.
– Valóban, de ahányszor csak ezen az úton próbáltam elindulni, mindig a meséhez jutottam. Én pedig szerettem volna ezt az előadást elemelni a mesétől. Úgy érzem, a regény humorát, naivságát és líráját sikerült átmentenünk, de mégsem lesz belőle mesejáték.
Nagyon gyakran dolgozol együtt a bátyáddal, Mezei Szilárddal. Ennek az előadásnak is ő a zeneszerzője. Hogy néz ki ez az együttműködés a gyakorlatban?
– Mivel megbízom Szilárd zenei ízlésében, és nagyon régóta dolgozunk együtt, 95 százalékban rá hagyatkozom. Nagyon ritkán fordul elő az, hogy én valamiről hangulatában vagy stílusában mást gondolnék. Persze mindig egyeztetünk a próbafolyamat elején. Mindketten az élőzenét preferáljuk, ami a színházaknak nem mindig felel meg, de ebben az előadásban élőzenét hallhat majd a közönség.
2006-ban rendeztél utoljára egész estés előadást az Újvidéki Színházban, melynek 2004-ig társulati tagja voltál. Milyen élmény volt ismét ezekkel a színészekkel, egykori kollégáiddal dolgozni?
– Nekem ez a házam, én ide 20 év múlva is haza fogok jönni. Itt kezdtem el annak idején valamit nagyon erőteljesen csinálni. Azok az élmények és ezek az emberek nagyon mély nyomot hagytak bennem. Ezt a társulatot a mai napig a sajátomnak tekintem.
Ez megkönnyítette vagy inkább megnehezítette a próbafolyamatot?
– Megkönnyítette, mindenképpen. Szeretek ezekkel az emberekkel dolgozni, és a közös munka most is nagyon jólesik.
