Színidirektor, színész, rendező, tanár a Művészeti Akadémián. Ezek közül miben tartja magát a legsikeresebbnek?
– Elméletileg azt kellene válaszolnom, hogy igazgatóként tartom magam a legsikeresebbnek, mégis úgy gondolom, hogy az akadémián végzem a legalaposabb és a leghasznosabb munkát. Talán szerénytelenül hangzik, de ha végignézünk azoknak a fiatal színészeknek a során, akiket tanítottam, akkor talán kijelenthetem, hogy sikeresen teszem azt, amit teszek, mert jobbnál jobb színészek kerültek ki az osztályaimból. Számomra az a legnagyobb siker, amikor egy volt tanítványom sikereket ér el.
Hogyan fér össze a menedzseri és a művészeti munkakör?
– Én ezen soha nem gondolkodtam, a kettőt nem is tudom különválasztani. El se tudom képzelni, hogy lehet igazgatója egy színháznak olyan ember, akit nem érdekel a színházi munka művészeti része. De az ellenkezőjét is nehéz elképzelni: amikor az igazgató-művésznek fogalma sincs azokról a tényszerű dolgokról, amelyek körülveszik a színházat. Mielőtt igazgató lettem, művészeti vezetője voltam a színháznak, volt tehát rálátásom arra, hogy mivel foglalkozik a színidirektor, és úgy gondoltam, ez nem az én világom. Ezért ódzkodtam is a dologtól, amikor fölkértek, hogy vállaljam el ezt a pozíciót. Szerencsére kitűnő munkatársak vettek körül, akik még a kezdetekkor elmagyarázták, hogy mi micsoda, mit lehet és mit nem, mit miért kell így vagy úgy tenni. Meggyőződésem, hogy csakis a kollégákba vetett hit és a kölcsönös bizalom révén lehet jó színházat csinálni. Márpedig rendkívüli munkatársak vesznek körül, akikkel kis túlzással nyaraláshoz hasonlítható itt a munka. No jó, azért ez mégis inkább nagy túlzás.
Tíz éve áll az Újvidéki Színház élén. Mire a legbüszkébb az eltelt évtizedre visszatekintve?
– Arra, hogy még mindig együtt vagyunk. Arra, hogy kisebb állománybeli változásokkal ugyan, de lényegében azzal a csapattal értük el a szakmai és közönségsikereinket, amellyel tíz évvel ezelőtt belefogtunk a munkába. Magyarországon a példa azt mutatja, hogy amikor jön az új színidirektor, a csapat hetven százalékát lecseréli. Én ennek a hozzáállásnak soha nem voltam híve, és büszke vagyok arra, hogy azokkal az emberekkel értük el a sikereinket, akiket tíz évvel ezelőtt itt találtam. A megújuláshoz nem kell feltétlenül az emberállományt is folyton megújítani. Ez a színház a múltban is nyitott volt, és az is tudott maradni. A nyitottság egyik alapfeltétele, hogy olyan művészeket, elsősorban rendezőket tud befogadni, akik mindig tudnak új színt hozni. A másik alapfeltétel az, hogy teret kell adni a fiatalok ötleteinek, kezdeményezéseinek. Mi ehhez tartjuk magunkat, ezért nem vagyunk egy kiszámítható színház, ami szerintem fontos.
Milyen előadásokra számíthat a közönség a szeptemberben induló évadban?
– Sajnos, az idei évadhoz hasonlóan, a következőben is csak négy hivatalos bemutatót tervezünk, ennyire telik az anyagi keretből. Az évad elején Ljubljanából jön egy kiváló fiatal rendező, Diego de Brea, aki a Leonce és Léna című Büchner-drámát viszi színre. Az év vége felé, immár harmadszor, a sajátos szenzibilitású Anca Bradu jön rendezni Romániából. A következő év elején Kokan Mladenović érkezik, már két nagyszerű, presztízses díjakban részesített előadást rendezett nálunk, Az ember tragédiáját és a Narancsbőrt. Ezúttal A sevillai borbélyból és a Figaro házasságából gyúr össze Gyarmati Kata dramaturg segítségével egy operaparódiát. Végül áprilisban Nagy Viktor lesz a vendégünk, aki természetesen ezúttal is musicalt állít színpadra, méghozzá a West Side Storyt. Szeptembertől a színészállományunk is bővül: Szabó Eduárd erdélyi színész szerződik hozzánk egy évre. Az évadot pedig, immár hagyományosan, a drámaíró versennyel nyitjuk majd.
