Vicsek Károly (Fotó: Ótos András)
Vicsek Károly és filmes kollégái megközelítőleg négy éve pereskednek azért, hogy a vajdasági filmek megmaradjanak a jövő nemzedékeknek. Kiváló rendezőnkkel, az első vajdasági magyar játékfilm készítőjével elmerültünk a filmek világába, felhoztuk témának a filmarchívumot, de először a perről kérdeztem.
Hol kezdődött ez a történet?
– Amikor a nyolcvanas évek elején elkészült a Nagy transzport (Veliki transport) című film, a Neoplanta Film perbe keveredett az amerikai producerrel, mert nem vették át a filmet és per útján kérték vissza a kétmillió dollárt, amit belefektettek. A Neoplanta arra kényszerült, hogy megvédje vagyonát, amit filmanyagok tettek ki. Az akkori hatalom megbízta a Zvezda Filmet, hogy vegye át díjmentesen megőrzésre a Neoplanta teljes filmarchívumát. A filmeket 18 Celsius-fokos hőmérsékleten kell őrizni, elfogadható csomagolásban, megfelelő nedvességtartalmú helyiségben, ahol megoldható a szellőztetés. A Zvezda Film ezt nem tudta biztosítani, de néhány év múlva anyagi támogatást kapott, hogy adekvát környezetet biztosítson a filmeknek. Változás azonban nem történt, a filmeket kihelyezték egy péterváradi hangárba, ahol télen fagytak a filmek, nyáron pedig olvadoztak, beáztak, bepenészedtek, dobozaik berozsdásodtak. Nyolcezer rossz állapotban levő bádogdobozt képzeljünk el, bennük a vajdasági filmörökség, amely pusztulásra lett ítélve.
Hogyan tették meg az első lépéseket a filmek megőrzése érdekében?
– Négy évvel ezelőtt több filmessel összefogtunk és ismeretlen tettes ellen bűnvádi feljelentést tettünk. Amikor azonban elkezdődött a tanúk beidézése, leállították a pert és azóta nem történt semmi sem. Két héttel ezelőtt újból összeültünk a Neoplanta szerzőivel, többek között Želimir Žilnikel, és megbeszéltük, hogy újabb levéllel próbálkozunk.
Mi történt közben a filmarchívummal?
– Átkerült Újvidékre, hogy ott alkalmassá tegyék a digitalizáláshoz, de ez sem történt meg, végül áthelyezték a belgrádi filmarchívumba, ahol egy éve áll az anyag. Ezeket a filmrészleteket, tekercseket valójában csak azok tudják felismerni, akik részt vettek a filmek készítésében. Amikor a Neoplanta 1966-ban megalakult, feladata volt, hogy kísérje Vajdaság gazdasági fellendülését. Ha jól emlékszem, az első dokumentumfilm ekkor készült a dunai árvízről, és ez volt az első vajdasági film, amelyiket bemutatták a belgrádi filmfesztiválon. Amikor megjelent a vetítővásznon, hogy Neoplanta – Novi Sad, füttykoncert fogadta. Akkoriban ugyanis a szerbiai filmalap köteles volt, hogy pénzt adjon a vajdasági filmgyártásra is, a belgrádi szerzők pedig úgy érezték, ezzel megrövidítették őket. Botrányosan kezdődött, de utána beindult a vajdasági filmgyártás, 1974-ben pedig elkészült a Parlag című első vajdasági magyar játékfilm, és berobbantunk a jugoszláv filmgyártásba. Színvonalas, ambiciózus filmgyártás folyt akkoriban. Joggal várjuk el, hogy ezeket az alkotásokat megőrizzék és hozzáférhetővé tegyék a jövő nemzedékek számára, mert része a vajdasági kulturális örökségnek. A film nemcsak a szerzőből és a rendezőből áll. Egy egész közösség tehetsége mutatkozik meg benne, ötven-hatvan szakma kell ahhoz, hogy létrejöjjön. Célunk, hogy a filmek végre méltón képezzék a vajdasági kulturális örökség részét.
Mi a következő lépés?
– Egy levél a felsőbb szervekhez. Ha nem történik semmi, újból pereskedünk. Lassan már azt se tudjuk, kihez forduljunk, hiszen bevett szokássá vált, hogy az aktuális kormány nem vállal felelősséget azokért a hibákért, amiket az előzőek követtek el, de mindent megteszünk, hogy érvényesítsük a vajdasági kulturális örökség megőrzéséhez való jogot. Közben más problémák is felmerültek. A Zvezda Film eladott néhány filmet a megőrzésre kapott az anyagból. Egyik a Naplemente, amit Eva Rasszal közösen írtunk egy Gion-regényből. Ezt a filmet tízszer is levetítették egy belgrádi magán televíziócsatornán, miközben csak két vetítési jogot vásároltak meg. Évával azzal fordultunk a bírósághoz, hogy a megmaradt nyolc vetítés ára illesse meg a szerzőket. Nemcsak rólam van szó, Želimir Žilnik filmjeit is sugározták ily módon.
Mi lett a sorsa azoknak a produkcióknak, amelyeket a televíziónak forgatott?
– A filmtekercseket nem lehet letörölni, csak elpusztítani, például egy hangárban. A tévénél videóra forgattunk, azt más formában ítélték halálra: letörölték. Öt részt készítettem el a Vajdaság humora sorozatból, abból egy sem található. Eltűnt a Zöld hajú lány tévéadaptációja, és a Duna menti Hollywood, az Újvidéki Színház számára készült Bosnyák Ernőnek szentelt multimediális előadás felvétele. Eltűnt a Lakás című tévéjátékom, pedig jelentős fesztiválon képviselte Jugoszláviát. A világ legjobb nagypapája ötrészes sorozatot 1993-ban forgattam, és egy játékfilm is készült belőle. Számos díjat nyert, nem dicsekvésképp mondom, de ez a film az Újvidéki Televízió legnagyobb sikere. Ennek a filmváltozata is eltűnt. A közszolgálati televízió is mostohán bánik a vajdasági kulturális örökséggel, pedig társzerzőként vettek részt a filmek készítésében, finanszírozták is, érdekük lett volna, hogy megőrizzék.
A személyes archívuma munkásságának megközelítőleg hány százalékát őrzi?
– Valamit sikerült kimenteni, még a bombázás idején: romok között kutatva bukkantunk rá. Talán a munkásságom felét, de a televíziós játék-, portré-, ifjúsági-, néprajzi filmjeim nem elérhetők. A vajdasági kultúra még mindig irodalom központú, raboskodik ebben az ideológiában, pedig az irodalom legnagyobb népszerűsítője a mozgókép.
