Budapesti tudósítónktól
Dormán László fotóművész, újságíró már régóta nem a Vajdaságban él, jelenléte mégis kitapintható. Igyekszik jelen lenni, elvégre soha nem szakadt el ettől a vidéktől, ezektől az emberektől – a Kossuth Rádió munkatársaként velünk (is) foglalkozott, képeiben a mi világunk köszön vissza… S ez számít, nem is keveset, még akkor is, ha egyre kevesebben emlékeznek a Naplóban közölt írásaira, az Újvidéki Rádióban sugárzott műsoraira, a Képes Ifjúság sokszor botrányokat kiváltó címlapfotóira… Dormán László ma nyugdíjasként Piliscsabán él, mégis, továbbra is igyekszik jelen lenni. Szeptemberben Magyarkanizsán, októberben Brüsszelben nyílt tárlat képeiből. Alkalom volt ez arra, hogy interjút készítsünk Dormán Lászlóval.
– Az elmúlt szűk egy hónapban megnyílt két kiállítás a fotós korszakhoz való visszatérésedet jelzi?
– Úgy tűnik. Persze nem abban az értelemben, hogy most fotóriporterként szaladgálnék az események után fényképezni, de tény: előszedtem a régi képeket és a régi filmeket. A Kanizsai Írótábor egy korszakát, az 1980-as éveit bemutató kiállítás viszonylag nagy port kavart. Kanizsán, a városháza előtti parkban, szabadtéren, nagyméretű képeket állítottunk ki. Ezek filmre készült felvételek, de már nyomdában nyomtattuk ki a sorozatot. A kiállítás Lovas Ildikó ötlete nyomán jött létre, aki szerette volna, hogy minden írónk jelen legyen. Kívánsága nem teljesült, hiszen Dudás Károly barátom nyílt levélben jelezte: nem megy el oda vendégként, ahol házigazdának kellene lennie. Távol is maradt, pedig én üzentem neki, hogy szeretném, ha eljönne...
A brüsszeli, Ősök jussán című kiállítás egészen más jellegű. A cím ötletét egy Zsolnay-féle szobor adta: ezt a feliratot hordozza a mű, amely Laskón látható, a templomdörömbön. Ezek mind saját kezűleg kinagyított képek. Negyven esztendeje is megvan már, hogy elkészítettem a legelső felvételeket. Ezek igazi, sötétkamrában készített, előhívott képek, amelyeket mind én magam csináltam.
– Többször hallottalak már zsörtölődni a digitális gépek miatt, holott te magad is használsz ilyet. Más fotós világ ez a digitális?
– Persze, és én ezt már nem ismerem. Nem tudom kezelni a digitális gépet. Úrrá kellene lenni ezen a technikán. Azelőtt fölnéztem az égre, és megmondtam, hogy jól működik-e a fénymérő. De akkor még fekete-fehér filmet használtunk, nagy fényerejű Nikon lencsék voltak, és szinte sötétben is tudtam például jó jazzfotókat készíteni. Ebben a műfajban a megvilágítás általában még a koncerteken sem a legjobb, a jazzklubokban meg aztán főleg nem az. Digitális géppel én most ilyen helyeken nem tudok fényképezni. Meg kellene tanulnom, hiszen nyilvánvalóan az én hibám. Át kellene állítani az agyamat. Amikor Brüsszelben voltam, a főtéren, a gyönyörű, arany díszekkel kirakott házak között fényképeztem egy csomó embert, japán turistáktól kezdve mindenféle utazókat – és mindenki fényképezett. Többségük a gépet maga előtt tartva lépkedett, hogy lássa a kijelzőn a kis képet. Azt tartom fényképésznek, aki belenéz a gépbe, nem pedig azt, aki eltartja magától. Hiszen így nem lehet látni magát a kompozíciót sem. Számomra az jelenti a fényképezést, amikor belenézek a gépbe, és megkomponálom a képet.
– Használsz még régi, filmes gépet?
– Ki győzné azt anyagilag? De jó lenne visszatérni, igazi képeket csinálni. Megvan még a sötétkamrám, mert rengeteg filmem, amelyeket mostanság szkennelgetek be. Ahogy szedem elő a régi felvételeket, én is rácsodálkozom, hogy mi minden van itt. Ilyen volt például a kanizsai kiállításom logója. Az a felvétel úgy készült, hogy magam elé tartottam a gépet, és készítettem egy önarcképet Juhász Erzsivel. Előtte egy megbeszélésen voltunk, s amikor kijöttünk, akkor csináltuk meg ezt a képet is, néhány más felvétellel együtt: Tari Pista kezet csókol Danyi Magdának… Rengeteg ilyen felfedezésem van. Most már nem sötétkamrában dolgozom én sem. Az a világ magánya, ott mindig rádiót hallgattam, és nagyon szerettem, de most világosban és számítógépen kell ezt csinálni, úgyhogy minden egészen más. De fantasztikus kincsekre bukkanok, olyanokra, amiket már teljesen elfelejtettem, és nem is számítottam rá, hogy megtalálom.
– Mi volt a brüsszeli kiállítás apropója?
– Brüsszelben most régi képeket mutattunk be. Érdekessége a kiállítás elrendezése, illetve a képek elhelyezésének módja. Sepsén jártam egyszer és egy idős asszonyt is felkerestem, aki már ágyban fekvő beteg volt, s az ágya fölött volt két kép. Az egyik egy régi esküvői fotó volt, keretébe oldalt be volt tűzve egy másik, kisebb kép. A másikon nem lehetett látni az eredeti, nagy képet, csak a betűzdelt fotók látszottak. Faluhelyen minden házban lehetett ilyet látni. Nem voltak fotóalbumok, és nem voltak bekeretezve sem, legfeljebb egy-egy szentkép vagy esküvői fotográfia. Egy unoka születése után, vagy ha egy dubrovniki képeslap érkezett, ezeket betűzdelték a keret szélébe. Kicsit kényszerhelyzetben voltam, mert az anyag az összeállításakor folyton bővült; még ezt is, meg azt is fontosnak tartottam… Végül akkora anyag állt össze, több száz fotóból, amennyit nem lehet egy kiállításon bemutatni. Ezért a falusi módszerrel oldottam meg a kiállítást: van egy alapkép, és a keret szélébe öt-hat, esetenként nyolc kisebb is betűzdelve. Ez pedig így, együtt ugyancsak több száz képet jelent,. Egy képet emeltem ki külön: a szentlászlói toronyórát ábrázolót, amelyik régi, nagyon szép képkeretbe került. Jártam nemrég ugyanezen a vidéken azzal a céllal, hogy újabb ilyen, betűzdelésre való képeket készítsek.
A tárlaton jelen van Ótos András, a Magyar Szó fotóriportere is: az 1990-es évek elején, a horvátországi háború idején volt, ahova én eljutottam, ő nem, és volt fordítva is. Például a szétlőtt Kórógyra én nem tudtam bemenni, neki sikerült. Mindenhol elmondom: az a néhány kép a szétlőtt kórógyi református templomról, a kifosztott faluról Ótos Bandi felvétele.
– Milyen volt a fogadtatása ennek, a brüsszeli környezetben valószínűleg nagyon furcsa kiállításnak?
– Nagyon szépen fogadták, eljött a magyar nagykövet, Kovács Tamás Iván is. A kiállítás helyszíne, a Magyar Ház, ahol a Brüsszelben tanuló ösztöndíjas egyetemisták, és a végzett fiatalok laknak. Van köztük egy horgosi lány is, Huszár Csilla, aki jogot végzett, ő volt a vendéglátónk. Valamennyien az uniós intézményekben dolgoznak. Kint vannak gyakorlaton, és ott laknak, a Magyar Házban, amit az ötvenhatos magyarok vettek. A kiállítás szervezője a HUNINEU iroda. Hunok az unióban – így is lehetne mondani. Kiss Antal, az iroda vezetője Piliscsabán látta korábban ezt a kiállítást, és ő kérte, hogy mutassuk be Brüsszelben. A kint élő magyarok eljöttek megnézni, és lesz még folytatása is, mert tovább akarják vinni Antwerpenbe, majd még tovább, Hollandiába. A megnyitón elmondtam minden képnek a történetét. Ígéretet is tettem, hogy mindezt megírom, és esetleg könyv lesz belőle. Mert minden felvételnek története van, és úgy lesz teljes az egész, ha mindezt el is mondjuk. A Rovátkák című baranyai periodikában néhány folytatást már meg is írtam ebből.
