Adott a két világháború közötti Magyarország, pontosabban Budapest és egy bűnügyi újságíró, Gordon Zsigmond, aki munkája, nyughatatlan természete folytán állandóan különféle zűrös ügyekbe keveredik, amelyeknek mindenáron, sokszor az élete árán is igyekszik utánajárni. Gordon figurájának megálmodója Kondor Vilmos. Amit tudni lehet róla, hogy Szegeden járt egyetemre, majd Párizsban folytatta tanulmányait. A Sorbonne-on vegyészmérnöki diplomát szerzett, majd visszatért Magyarországra. Jelenleg egy nyugat-magyarországi gimnáziumban tanít matematikát és fizikát. Feleségével, lányaival és kutyájával egy Sopron melletti kis faluban él. A Gordon-sorozatban öt kötet jelent meg, a Budapest Noir, a Bűnös Budapest, a Budapesti kém, a Budapest romokban és a Budapest novemberben, amelyek az 1936 és 1956 közötti időszakban játszódnak. E regények erőssége azonban a lebilincselő sztori mellett legalább annyira a korabeli Budapest, az akkori élet, a viszonyok és az olyan hús-vér figurák megjelenítése, mint mondjuk Karády Katalin, illetve az adott korszak politikai viszonyainak a bemutatása. Az ötrészes sorozat után november végén egy novelláskötet jelenik meg Magda, a bestiális Népszínház utcai mindenes címmel. A szerző kizárólag e-mailben ad interjút, mi is így kerestük meg, hogy Gordon Zsigmondról, a két világháború közötti Magyarországról és e történelmi korszak megítéléséről kérdezzük.
Az interneten fellelhető életrajzi adatokból nem derül ki, milyen kapcsolat fűzi Budapesthez, de abból ahogyan a városról ír az derül ki, hogy közel áll Önhöz. Mi ennek a kötődésnek az oka?
– A kötődés oka egyszerű: Budapesten nevelkedtem, ott voltam kölyök, a hatvanas években a Rottenbiller utcában rendetlenkedtem annak ellenére, hogy apám néhány kiadós pofonnal le akart erről beszélni, Pesten jártam iskolába, a Szív utcában törték be először az orromat, és én a Mátyás téren törtem be először az egyik fiú orrát, aki elvette a nagyapámtól kapott őzagancsnyelű bicskámat, ami csorba volt ugyan, de a Városligetben meg a Margitszigeten ettől még simán lehetett vele fák kérgébe vésni ezt meg azt. Mindenki automatikusan feltételezi, hogy Szegeden is születtem, mivel ott jártam egyetemre, de ez nem igaz. Pesti gyerek vagyok, terézvárosi, sok haverom a Józsefvárosban nőtt fel, nagyapám meg Erzsébetvárosban lakott. Szóval maga az első, aki ezt megkérdezte, és ezt köszönöm.
Az egyik dolog, amiért a Gordon-sorozat lebilincselő, a korabeli Budapestre vonatkozó részletes leírások. Sok utánajárást igényelt ez, vagy inkább a fantáziája dolgozott a város 1936-os, 1944-es vagy éppen 1956-os állapotának ábrázolásánál?
– Mindig igyekeztem a várost eredeti leírások alapján megírni, de persze a fantáziám is sokszor közbeszólt. A helyszínek, az utcák, az éttermek, a bárok, a trafikok, a nyomortelepek meg a szerkesztőségek léteztek, és nagyjából úgy, ahogy megírtam őket. A helyszíneket benépesítő emberek azonban már inkább a fantáziámból lépnek elő – kivéve az élő személyeket, akiket mindig úgy írtam le, hogy akár ezt vagy azt is tehették volna, mert jellemükből és helyzetükből fakadt. Az a fontos számomra, hogy egy jelenet megírásánál kapaszkodjak valamibe. Lehet az egy utcanévtábla, egy homlokzat, egy híres épület vagy egy kis viskó: lényeg, hogy tudom, hogy hol volt, hol állt, milyen volt, és utána már – furcsa módon – a fantáziám jobban boldogul, mintha csak úgy elereszteném a semmibe.
Milyen forrásokból igyekszik rekonstruálni a korszakot?
– Igyekszem eredeti forrásokat használni: napilapokat, magazinokat, filmeket, korabeli híradókat. A korszakban született regények érdekesek, a korszakról szólóak azonban nem. Nem az érdekel, hogy valaki milyennek látott egy korszakot utólag, vagy hogyan képzelte el. Sokkal jobban érdekelnek a kornak a dokumentumai, mert így olyan, mintha „első kézből” értesülnék az eseményekről, nem pedig valaki más tolmácsolása által.
Egy, még ma, két évtizeddel a kommunizmus bukása után is részben tabutémának számító időszakot ölel fel regényeiben. Ön szerint mi az oka annak, hogy ezt a nem is olyan régmúlt időszakot ilyen homály fedi?
– Amennyire látom, két oka van. Az egyik egy politikai döntés hozadéka. 1947 után a kommunista hatalom zászlajára tűzte, hogy a múltat végképp el kell törölni, és aprólékos, kitartó munkával átírták a háború előtt Magyarország történetét. Ennek lett az az eredménye, hogy ma akként tekintünk saját történelmünkre, mint egy szegény, kivert, lucskos kutyára, aki mellénk szegődött. Pedig ez egy puli vagy egy vizsla, a mi kutyánk, a mi múltunk, nem a szomszédainké, nem valaki másé, hanem a mienké. A másik ok pedig talán nemzeti sajátosság. Soha nem ment nekünk a múlttal való szembenézés. Soha nem beszéltük ki, mi történt, miért történt, mert a sebek túl mélyek, és mindig van valaki, aki túlkiabálja a többieket, és így nehéz értelmesen beszélgetni. Olyanok vagyunk, mint A kis Nicolas c. francia gyerekkönyv szereplői (éppen most olvassuk az unokaöcsémmel, és meg kell mondjam, rendkívül szórakoztató). Akár golyózni kezdenek, akár focizni a grundon, akár bélyeget gyűjteni, akár esik az eső, akár nyaralnak, a vége mindig verekedés lesz. Jön Eudes, és orrba ver valakit. Gondoljon csak bele, hogy van-e ma olyan történelmi korszak, amelyet mindkét politikai oldal azonosan lát vagy ítél meg. Mindenki boldogan és örömmel bélyegez meg komplett korszakokat a disztingválás igénye nélkül. Horthy fasiszta volt, Rákosi kommunista, Kádár szocialista. És a nagy bélyegzésben elfeledkezünk azokról, akiknek ezt az egészet végig kellett élniük. A szüleinkről, a nagyszüleinkről, meg még saját magunkról is.
Egy alkalommal azt nyilatkozta, kedveli e korszakot. Igazából milyen volt ez az időszak, túl a revizionizmuson, a nyilasokon, a németekhez közeledésen meg azokon a dolgokon, amiket a közvélemény kissé sztereotípiaként és felszínesen tud róla?
– Pezsgő, érdekes, és roppant ellentmondásos. Amilyen a mi korunk is. Mérhetetlen szegénység és elképesztő gazdagság jellemezte az országot, világszínvonalú elmék és gyárak az egyik oldalon, a másik oldalon meg analfabéta kubikosok tízezrei. Ám ha ezeket félre is teszem egy kicsit, én azt a korszakot egy nehéz, válságos, mégis egyfajta sajátos derűvel rendelkező korszaknak látom. Ha megnézzük, hogy mi minden történt az országban a két világháború között, ha összeírjuk, milyen könyvek születtek, milyen zeneműveket komponáltak, milyen festményeket festettek, milyen épületeket húztak fel, milyen filmeket forgattak, akkor ez nem egy hanyatló, belső bomlástól terhes ország képét vetíti elénk, hanem egy élettel, reménnyel, tudással és akarattal teli országét. Nem sokáig tartott ez az időszak, de még ma is ebből élünk, ezekre a teljesítményekre vagyunk büszkék. Nem lehet egyetlen jelzővel elintézni azt a korszakot, ahogy egyetlen másikat sem.
Gordon Zsigmond karaktere, jellemvonásai, szokásai mennyire kitaláltak és mennyire gyúrta össze létező személyből/személyekből?
– Gordont én magam találtam ki, és ha van is benne valami ismerőseim, barátaim jelleméből, az a véletlen műve, ahogy mondani szokás. Egyszerre akartam tipikus és atipikus főhőst teremteni, és azt láttam a legjobbnak, ha én találom ki őt. Azzal kezdtem az egészet, hogy megírtam Gordon Zsigmond történetét. Mikor született, kik voltak a szülei, milyen volt velük a kapcsolata, milyen magas, mit szeret és mit nem, mire ideges és mire nem. Valamilyen formában ott van benne a korszak kiemelkedő riportereinek egy-egy vonása, de Gordon Zsigmond az az újságíró, akit én képzeltem el Az Est szerkesztőségében.
A Budapest Noir megjelent angolul, németül, franciául, lengyelül, hollandul, olaszul és nemrégiben finnül. Ön szerint mást lát egy amerikai és mást egy magyar olvasó a történetekben, vagy nincs ilyen különbség? Végtére is egy amerikainak ez egy távoli kis ország fővárosa, amit valószínűleg soha nem látott, a magyarnak meg a fővárosa, amelyet ismer.
– Egy kis ország kis fővárosa, mint Budapest nem csak egy amerikainak és egy ausztrálnak, hanem egy németnek is távoli, ezért igyekeztem olyan történetet írni, ami mindenütt megállja a helyét, mindenütt érthető az alapkonfliktus, és mindenütt érdekes, izgalmas lehet az időpont és a helyszín miatt. Van egy nyomozó, aki meg akarja találni egy lány gyilkosát, és teszi mindezt a nácik európai erőre kapásának közepette – ezek elég ismerős motívumok mindenkinek. És érdekes módon bár a könyvet többen kritizálták, mondván a krimivonal sematikus, a cselekmény túl lineáris, a megoldás túl egyszerű, de a regény hangulatát, a főváros atmoszféráját mindenki átérezte és dicsérte. Még az amerikai olvasók is, márpedig ők nem tudnak mit kezdeni egy ilyen össze-vissza európai várossal, mint Budapest. Mégis szerették a regényt, és több amerikai olvasóm is jelezte, hogy nemcsak a további regényeket fogja elolvasni, hanem megpróbál más magyar szerzőket is olvasni, sőt ha teheti, eljön Magyarországra. Azt hiszem, az alaptörténet és a város atmoszférája mindenhol „átjött”, de a szöveg jelentése sok helyütt csak a magyar olvasóknak mondott valamit. És nekem ez is volt a célom.
Az ötrészes kötet után most egy novelláskötetben találkozhatunk Gordon Zsigmonddal, egy korábbi időszakban, 1920 és 1937 között. Mennyiben lesznek mások ezek a történetek?
– A legfurcsább az, és ezt csak most vettem észre, amikor átolvastam a novellákat, hogy Gordon nem verekszik bennük. Az egyikben igen, de akkor sem az ügyhöz kapcsolódóan. Annyiban természetesen mások ezek az írások, hogy az ügyek maguk nem lehettek túl bonyolultak, bár ez alól is van kivétel, nevezetesen a Pernahajder volt-e Schok Jenő? című írás, ami terjedelme miatt inkább kisregény, és elég szövevényes esetet tárgyal. Talán a legszembetűnőbb, bár egyáltalán nem szándékolt különbség egyik-másik novella esetében a könnyedség. Valamiért a novellákban szívesebben engedtem szabadjára az egyes jelenetekben és szereplőkben rejlő komikumot. Az első novella 1920-ban játszódik, Gordon első ügyét írtam meg benne, Philadelphiában. Az utolsó 1937 januárjában játszódik, nem sokkal a Budapest noir után. Minden sztorival a Gordon történetében jelenlévő lyukakat próbáltam betapasztani, még többet mondani róla meg arról, hogy miket csinált, amikor éppen nem gyilkossági ügyekben nyomozott. Kikkel találkozott, hova járt, hogyan kapcsolódott ki –, és hogyan dolgozott közben végig, hiszen képtelen volt nem újságíró lenni, még akkor is, amikor kilépett a szerkesztőség ajtaján, hogy hazamenjen.
Van-e Önben egyfajta történelem-pótló ambíció e kötetek kapcsán? Átmesélni, megismertetni az olvasóval a két világháború közti Magyarországot, ha már ezt nem teszik meg azok akiknek a feladata lenne?
– Nehezet kérdez. Bennem csupán egy ambíció él: történeteket mesélni egy olyan korból és egy olyan városból, amire nem nagyon emlékszünk ma már, egy olyan országban, amit nem sikerült objektíven megismernünk. Az biztos, hogy a történelmi krimik, hiszen én is ilyeneket írok, mindenhol a világon alkalmasak arra, hogy bemutassanak elfeledett, régen volt korszakokat. A legnagyobb ellentmondás azonban néha még engem is megmosolyogtat: a bűn örök, ahogy a bűnt elkövető és megtorolni vágyó emberek is azok. Egyedül a módszerek és a díszlet változott. Nagyjából azért ölt egy tizenharmadik századi kínai férfi, amiért egy tizenkilencedik századi magyar, vagy egy huszadik századi holland. Nem győzök csodálkozni azon, hogy mennyire nem változtunk mi magunk sem. Így tehát az én feladatom, már ha egyáltalán szó lehet ilyesmiről, mindössze annyi, hogy ha a bűn, az elkövetője és az üldözője örök, akkor a díszletet és a helyszínt igyekszem lehetőség szerint hitelesen bemutatni.
Mennyi elmeséletlen Gordon-kaland van még Önben? Számíthatunk újabb kötetekre is?
– Ne is mondja! Először is Gordon barátjáról, Pazár doktorról, a kórboncnokról akarok egy regényt írni, annyira megszerettem őt. Azt tervezem, hogy a regény a Nyugat-Indiákon játszódik majd, ami azt jelenti, hogy alaposan bele kell ásnom magam abba a világba, ami sokkal nehezebb lesz, mint Budapest rejtelmeiről írni. Ezért aztán ez még odébb van. Előtte szeretném megírni a Tabánt, azt a világát, amit Zórád Ernőnél ismertem meg. Zórádnak van egy fantasztikus Tabán-sorozata, 32 képből áll, és az egyiknek egy változata a konyhánkban lóg. Zórád festményét a kocsmából éppen elrobogó tárkocsiról nagyon szeretjük a feleségemmel, és akárhányszor vacsora közben a képre nézek, olyan kort látok, ami jószerével már Gordon idejében sem létezett, hiszen amikor a Budapest Noir játszódik, a Tabánt már lebontották. Ezért aztán érik bennem egy történet 1931-ből: miután Gordon megérkezett Pestre, megkapja élete első megbízását Az Esttől, egy késelés történetének megírását, ami a Tabánban történt. Gordon pár hónap leforgása alatt Philadelphiából Pestre csöppen, egyenesen a külön világot alkotó Tabánba. Akkor még élt Gordon nagyapja is, Mór, aki a maga módján segít neki eligazodni ebben az ismeretlen világban. Valahol egy gyilkos van szabadlábon, a nyár poklát már a fürdőkben sem lehet elviselni, a tata a lekvárfőző szezon kellős közepén küzd a kofásokkal, a Tabán labirintusában bármikor el lehet veszni – valami ilyesmi jár az eszemben.
Korábban említette, hogy egy második világháborús időszakban játszódó trilógián is dolgozik. Erről megtudhatunk bővebbet?
– Szívesen mondanék, de egyelőre nem szeretnék, inkább csak általánosságokat. A főszereplő egy fiatal katonatiszt lesz, a gyors sportkocsik szerelmese, aki 1944 őszén hirtelen az események közepén találja magát, és olyan feladatot kell teljesítenie, ami legmerészebb és legvadabb (rém)álmaiban sem szerepel.
