Vasárnap este mutatják be a Duna World csatornán Lavro Ferenc és Lavro-Gazdag Olga 42/44 a Vajdaságban című dokumentumfilmjét, amely az 1942-es, illetve az 1944/45-ös történéseket dolgozza fel. Lavro Ferenc, a film rendezője szerint az volt a céljuk, hogy a hideg napok és a partizánterror pontos, egymás utáni feldolgozásával társadalmi párbeszédet indítsanak el, valamint hogy rámutassanak arra a transzgenerációs traumára, amely az események hatására alakulhatott ki.
– Bár a 2. világháború jelentős hadi cselekményei messze elkerülték a Vajdaságot, mégis több ezer itt élő családot perzselt meg a tüze. 1942 januárjában magyar honvédek öltek meg szerbeket és zsidókat Újvidéken és a Sajkásvidéken, 1944/45 telén pedig a jugoszláv titkosszolgálat által szervezett akciókban partizánok gyilkoltak a magyarlakta falvakban, szerte Vajdaságban. A hideg napokért felelős katonai vezetőket elítélték és kivégezték. A magyar állam kárpótlást fizetett a meggyilkoltak hozzátartozóinak, újságcikkek, könyvek és filmek készültek a témáról. Ezzel szemben a partizánterror áldozatai jelöletlen tömegsírokban nyugszanak és közel 50 évig, egészen az 1990-es évekig tilos volt minderről beszélni. Az 1942-es és 1944-es események teljesen máshogy épültek be a vajdasági magyarok és szerbek történelmi emlékezetébe. Azért tartom fontosnak 80 év után is beszélni a történésekről, mert ennyi idő alatt sem sikerült rendesen megbeszélni őket. Az 1942-és, illetve 1944/45-ös történések szomszédos népekről szólnak, akik egymás mellett élnek a mai napig is. Az én fejemben ez a két dolog elválaszthatatlan – mondta Lavro Ferenc, aki kiemelte, hogy több generáció nőtt úgy fel, hogy nem tudta, mi is történt a nagyszüleivel.
– Többek között azért hoztuk létre a filmet, mert azt gondoljuk és azt tapasztaljuk, hogy a fiatalabb generációk nem tudnak túl sokat az akkori történésekről. Nagyon sokáig a hallgatás kényszere volt a meghatározó. Nem volt tananyag, sem társadalmi vita nem alakult ki, amely vitából azután egy konklúzió és egy megbékélés történhetett volna. Fogalmazhatnék úgy is, hogy van egy hatvanéves lyuk, és nyilván ha létezik egy ekkora lyuk, akkor a fiatalabb generációk honnan is tudhatnának erről. Az iskolában például nem tanulnak róla. Azért is fontos, hogy hiteles kép alakuljon ki az utódok szemében, hogy holnap ne alakulhasson ki újabb nem tudományos álláspont, amely azt célozza meg, hogy összeveszítse ezt a két népet. Erre sajnos volt nagyon sok példa a történelemben – tette hozzá a rendező.
Magyarország és Szerbia nagyon jó stratégiai partnerséget alakított ki az elmúlt időszakban. Lavro-Gazdag Olga beszélgetésünk során elmondta, ahhoz, hogy ez a kapcsolat továbbfejlődhessen és tovább virágozhasson, szükség van arra, hogy a múltbeli eseményeket és a közös történelmünknek a részleteit pontosítsuk és tisztázzuk.
– Le kell zárnunk a múltbéli dolgokat. Mi ezt a filmet társadalmi párbeszéd-indítónak, illetve ezeket az eseményeket feldolgozónak és lezárónak szánjuk– mondta.
Megrázó túlélői vallomások, illetve magyar és szerb történészek interjúi biztosítják a film hitelességét.
– A filmünket a túlélők visszaemlékezései teszik igazán átélhetővé. Nagyon fontosnak tartottuk ezeket az interjúrészleteket, azért, hogy a nézők pontosan értsék, hogy mi is zajlott akkor. Szerettük volna megmutatni, hogy mi volt az a szörnyű tragédia, ami 1942-ben, illetve 1944/45-ben történt, mit kellett átélniük akkor a vajdasági embereknek. A filmben a sok szenvedés mellett ott a remény is. Erre példa Dunafalvi Lajos magyar csendőr hőstette. A kaboli (Kovilj) szerbek ugyanis neki köszönhetik azt, hogy Kabolban nem volt a csúrogihoz, vagy az újvidékihez hasonló razzia. Amikor megérkeztek a honvédek a kivégezendők listájával Kabolban, akkor ő az életére esküdött, hogy a településen nincs olyan szerb, aki bármikor is a magyar állam érdekei ellen menne. Így Kabol megmenekült a razziától. Mi úgy hisszük, hogy Dunafalvi Lajos egy nagyon jó példája annak, hogy magyarok és a szerbek hogyan tudnak együtt dolgozni, és hogyan tudnak egymás érdekekeiért tenni. Dunafalvi Lajos mellett még két embert kell megemlíteni, Molnár Andort és Miskei Horváth Mihályt, akik a kaboli falubírák voltak.
A házaspár elmondása szerint óriási vállalkozás volt az 1942-es és az 1944/45-ös eseményeket egyazon dokumentumfilmben feldolgozni.
– Objektíven ez egy nagyon nehéz film volt, mert rengeteg forrásanyagra volt szükség és egy olyan filmet szerettünk volna megalkotni, ami egy teljes képet mutat be. Emellett a Covid is beleszólt a munkafolyamatba. Határlezárások voltak, és mi idősebb emberekkel dolgoztunk, akiket fokozottabban kellett védeni, így lelassult a munka. A forrásanyagokat a USC Shoah Foundation-től, a Vajdasági Rádió és Televízió archívumából, a Nemzeti Filmintézet Filmarchívumtól kaptunk. A Délvidék Kutató Központ és a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet is segítette a munkánkat. A múzeumokban is kutattunk, mind Magyarországon, mind Szerbiában. Fontos kiemelni azt, hogy megszólaltattuk a szerb szakértőket is, a Vajdaságihoz hasonló vérengzések ugyanis Jugoszlávia-szerte megtörténtek. Semmit sem akartunk szőnyeg alá söpörni, egy korrekt, nem részrehajló képet mutatunk a nézőknek – magyarázta Lavro Ferenc.
A házaspáron kívül Szarapka Szabolcs operatőr, Dunai László vágó, Brasnyó Szilvia szervező, és Irina Németh Tucakov archívumkutató dolgozott a film elkészítésén.
A dokumentumfilmet a Duna World mutatja be január 29-én 23:00-kor.
