(Molnár Edvárd felvétele)
Tavaly ekkortájt számolt be lapunk arról, hogy Verbászon kibővítették a Szirmai Károly Művelődési Egyesület épületét, a graffitikkel csúfított falakat pedig újrafestették. Most, egy évvel később, a minap, amint az egyesülethez értünk, az első, ami szembetűnt, hogy a falakat ismét telefirkálták.
– Talán egy hét sem telt bele, és újból graffitik kezdtek éktelenkedni a falakon – legyintett Hájik Árpád, a Szirmai Károly Művelődési Egyesület elnöke.
Miután körülnéztünk az épület új részében, az emléktábláról esett szó, amely egy filmbeillő akció végrehajtása után került az egyesület falára:
– A táblát Szirmai Károly valamikori házának faláról mentettük meg Dognár János kollégámmal. A magánakciónk eredménye, hogy most itt lehet. A ház lebontását lakosok jelentették nekünk, mi pedig egyik délelőtt elmentünk, leszereltük és megtisztítottuk a táblát. Még aznap este a rendőrség felkeresett jogtalan eltulajdonítás ügyében, de miután a tábla az egyesületünk falára került, nem zaklattak tovább. Nem érzem, hogy jogtalanul jártunk volna el, hiszen ennek a táblának egyesületünkön a helye. Ha nem reagálunk gyorsan, valaki más vitte volna el, vagy a szemétben köt ki. Ez nem gyűjtőszenvedély. Létezik még egy emléktábla, méghozzá azon a házon, ahol Szirmai elhunyt, de azt az épületet nem bontották le. Nem is szeretnénk elvenni, hiszen azok az emberek, akik ott élnek, tisztelik Szirmai Károly emlékét, és őrzik a táblát – mondta az elnök, majd rátért a szobor kérdésére, tavaly ugyanis a tervek között szerepelt Szirmai mellszobrának áthelyezése az egyesület előtti kis parkba.
– A Testvériség-egység Általános Iskolában van még mindig, és eddig csak azért nem helyeztük át, mert nem tudjuk, hogyan. Szeretnénk viszont, ha ez megoldódna, mert ott már nincs jó helye. Régebben tiszteletben tartották, rendszeresen lemosták a szobrot, de már évek óta piszkosan és összefirkálva áll. Az ott dolgozók már nem is veszik a fáradtságot, hogy elmeséljék a gyerekeknek, kicsoda Szirmai, hiszen már jó ideje nincsenek magyar osztályok. Tartanak ugyan anyanyelvápolás magyar nyelvből, de az vajmi kevés. A gyerekek folyékonyan beszélnek angolul, de a magyar betűket nem ismerik – mondta.
– A verbászi magyarság nem egy körzetből származik. Ide annak idején a cukorgyár, a vágóhíd, az olajgyár, és a téglagyár munkásai, valamint mesterei jöttek Vajdaság minden területéről. Mindenki magával hozott egyfajta kulturális hagyományt, ezért nem lett Verbásznak külön magyar nemzetiségi vagy kulturális hagyományismerete. Nincs saját népviselete sem, az énekcsoportunk is inkább polgári viseletet hord a Durindókon. Verbászon 1954-ig létezett a Magyar Otthon, amely többek között nyitott és csukott színpaddal is rendelkezett. Azt az akkori rezsim elvette, a Kultúrközpont viszont a kilencvenes évek elejéig létezett, amikor leégett. Addig szakcsoportként működtünk, de utána különálló egyesületként alakultunk át, 2005-ben pedig megkaptuk jelenlegi épületünket – mesélte, majd rátért az egyesület működésére.
– A kézimunkacsoportunk a legnépesebb, több mint harminc tagot számlál, de csak fele aktív. Több mint tíztagú az énekcsoportunk, de főleg idősebbekből áll. Vegyes nemzetiségű zenekarunk is volt, de megszűnt, mivel az együttműködés helyett inkább az egymás közti versengés kerekedett felül. Gyermekszínjátszóink sincsenek már, a színjátszócsoportunk viszont még működik, megközelítőleg tíz tagot számlálnak, és előadásaikkal Vajdaság-szerte sikeresen szerepelnek. Nagyon hiányzik a színházépület, ezt az egykori kultúrközpont helyére tervezték, de már húsz éve épül – hallottuk az elnöktől.
Dognár János, a színjátszócsoport vezetője, a VMSZ helyi szervezet alelnöke a magyar művelődési élet összetartó erejét emelte ki:
– A művelődés az alapja mindennek, és miután a kultúrközpont leégett, elveszítettük a színházközönséget és a magyarságot is. A színháznak valamiféle összetartó ereje volt. Egyesületünk túl kicsi ahhoz, hogy akár próbákat is tartsunk benne, az előadásokat a moziterem improvizált színpadán mutatjuk be. A színház nekünk egy álom, ami nem hiszem, hogy megvalósul. A kilencvenes évek rányomták bélyegüket a magyarság fogyására. A szórványban egyébként is másmilyen magyarnak lenni, mint azokban a városokban, ahol több a magyar. Nagy az elvándorlás, sokan a határon túl próbálnak megélhetéshez jutni, és ez oda vezet, hogy a magyarság érezhetően fogy. Megérezzük minden ember hiányát, aki elmegy innen. A színjátszócsoportunk négy fiatal taggal csökkent: a harmincéveseket fiataloknak mondom, mert ők még harminc évig színpadon szerepelhettek volna.
Az egyesület működését az önkormányzat fedezi, a támogatás soha nem annyi, amennyi a felhőtlen működéshez kell, de legalább van, és erre nem panaszkodhatunk. Ami a legfontosabb lenne, azt nem lehet pénzben kifejezni: a közös érdek vezérlése, az összetartozás és hovatartozás érzése, hogy magyarnak érezhessük magunkat településünkön, az itt maradásra való törekvés, és a Szirmai Károly Művelődési Egyesülethez való ragaszkodás. Főleg pedig az, hogy mindezt az ifjabb generációk is fontosnak tartsák, mert nagyon hiányoznak a magyar fiatalok – mondta.
