A vasárnap véget ért 12. zentai Nyári Ifjúsági Játékok negyedik napján mutatták be a rendezvény tízéves történetéről szóló Ünnepnapok a ligetben című könyvet. A gazdag képanyaggal rendelkező, tíz fejezetre osztott kötet szubjektív visszaemlékezésekből, interjúkból, tényekre összpontosító beszámolókból és archív cikkekből állt össze. A zentai Népkertben zajló fesztiválról és magáról a kötetről a szerzőkkel, Gruik Zsuzsával, Illés Eszterrel és Szögi Csabával beszélgetett Csillik Blanka. Ennek az élő interjúnak a rövidített, szerkesztett változatát olvashatják.
Jól gondolom, hogy ezt a könyvet is a ti lelkesedéseteknek köszönhetjük, mint a bő egy évtizeddel ezelőtt megszervezett első Játékokat?
Sz. Cs.: Lévén, hogy részt vettem az első Játékok megszervezésében, ezt a meglátást teljes mértékben alátámaszthatom. Egyáltalán nem a pénzről szólt akkor ez a rendezvény, mint ahogy ez a könyv se a profitról szól. Mindkettő őszinte „partizánakcióként” indult. A könyv kézirata már tavaly májusban elkészült, és arra számítottunk, hogy a 11. Játékokra kikerülhet a nyomdából, csak arra nem gondoltunk, hogy nehézségekbe ütközhet a nem túl nagy nyomdaköltség előteremtése. Szerencsére, az idei Játékokra összejött a pénz, Zenta önkormányzatának és a Mojo Clubnak köszönhetően.
A Nyári Ifjúsági Játékok csapatok versenyeként indult, ez volt a meghatározó szegmense, majd az évek során egyre inkább a zenéé, az esti szórakozásé lett a főszerep. Hogyan tekintetek erre az átalakulásra?
G. Zs: Igen, ez igaz, a csapatversenyek teljesen háttérbe szorultak. Ez látszik a jelentkező csapatok számából is. Az idén mindössze 34 csapatunk van, kezdetben viszont több mint 60-an versengtek. Én, mint a csapatversenyek egyik szervezője, társaimmal együtt azon dolgozom, hogy ez a helyzet változzon.
Sz. Cs.: Az első három Játékok volt „a” Fesztivál. A mostani is az, persze, de ez már valahol inkább csak egy tucatfesztivál. Elsősorban a lelkesedés hiányzik ma. Mindössze egy-két helyszín maradt, ahol még érződik a fesztivál eredeti hangulata. Kétezerben, amikor az első Játékokat szerveztük, teljes volt a pénztelenség. Sem a szervezőknek, sem a látogatóknak nem volt pénze, belépődíjat nem kellett fizetni és az árak is meglehetősen barátiak voltak. A zenekarok többnyire lelkes amatőrök voltak, a profik pedig megértették, hogy nincs pénz honoráriumra. Ma már ez nem így működik.
I. E: Én kilenc éves voltam, amikor elkezdődött ez a fesztiválsorozat. Itt voltam akkor is, anyukám elhozott. Az átalakulást a látogatók számában is tetten lehet érni. Ma szellősebbek a Népkert utcái. Kevesebb az ismerős, kevesebben érdeklődnek a rendezvény iránt. Én már két-három évvel ezelőtt is azt tapasztaltam, hogy a lelkesedést a profizmus váltotta fel.
Mégis, mindhárman évről évre visszajártok, valamilyen formában kiveszitek a részeteket a munkából is. Mi az, ami mindennek ellenére idevonz benneteket?
G. Zs: Nekem ez a fesztivál még mindig ugyanazt jelenti, mint régen. Lehet, hogy úgy tűnik, hogy a lelkesedés elveszett, de mi megteremtjük magunknak a régi hangulatot. Összejövünk a barátokkal, az ismerősökkel, akikkel csak itt szoktunk találkozni minden évben, és átbeszélgetjük az éjszakát.
I. E: Tőlem se tudja elvenni senki a régi hangulatot. Én ezen a rendezvényen nőttem fel, ehhez igazítottuk a családi nyaralást, és továbbra is minden évben központi szerepe van számomra.
Sz. Cs: Én is a mikroklímát keresem mindenhol. A baráti mikroklímára gondolok, és ezt természetesen itt is megtalálom, mint ahogy más helyeken is, de itt talán egy picivel könnyebben. Lehet, hogy kritikus vagyok a fesztivállal szemben, de én a mai napig is imádom a Játékokat.
