Mielőtt az Újvidéki Színház színészei belelendültek a III. Richárd című előadás próbáiba Dejan Projkovszki vendégrendezővel, néhány színésznek sikerült a vArt klub társulat keretében Crnkovity Gabriella rendezésében és koreográfiájában elkészíteni és bemutatni az Egy város monológjai című multimediális produkciót. Ennek a „gyöngyszemnek” az Újvidéki Színház szeretetével és nagytermével biztosított méltó otthont.
A bemutatóra Török Erna ötletes plakátja hívta meg a közönséget. A különböző korosztály az előadásból sok mindent megtudott Újvidék múltjáról, a záró videoklip pedig Újvidék jelenéről szólt. Így annak szerzője, Szalai Bence szándéka szerint mindenki kicsit más szemszögből láthatja a várost.
A székvárosiak önfeledt tapssal jutalmazták az alkotógárda – Crnkovity Gabriella, László Judit, Mészáros Árpád, Pongó Gábor, Ozsvár Róbert színművészek, László Roland és Tóth Dániel ösztöndíjasok, továbbá Klemm Dávid zeneszerző, Szalai Bence videoanyag-szerző és -vágó, valamint Dévai Tibor (szerb nyelvű felirat és Németh Andrea képzőművész – összetett művészi teljesítményét. Néhányukkal beszélgettünk.
Pongó Gábor: – Az újvidéki Strand minden évszakban szép (most is kimegyünk oda a feleségemmel és a gyerekekkel), ezért választottam, hogy megszemélyesítsem az előadásban. Gyerekkoromban főleg a nagypapámmal jártam a Strandra, ezenkívül sok anekdotát mesélt róla az édesapám és a párom édesapja. Nagy kihívás, hogy mi, színészek választottuk meg, hogy Újvidék életéből miről írunk monológot, miről beszélünk egyes szám első személyben. A kutatómunka izgalmas és szép folyamatát élveztem. Ezenkívül kihívás egy mesét, helyzetet a városról, egy eseményt, pl. az Exit fesztivált színpadra varázsolni mozgás által. Remélem, érthetők voltak egyes gyönyörű történetek, amelyeket a rendező csak koreográfiában és képekben támasztott alá... A munkánkat dr. Ózer Ágnes történész képekkel és a könyveivel segítette. A Volt egyszer egy Újvidék címűből (Forum, Újvidék, 2012) például az egyik történetet mozgással jelenítettük meg. Egy gazdag kislányra emlékeztünk, aki ugyanis annyira szeretett játszani mindenkivel, hogy azt sem bánta, ha a szép piros kabátját, amelyben templomba ment, bepiszkítja.
Jó dolognak tartom, hogy a sikeresen felújított Neoplanta c. előadás mellett a vArt klub társulatának ezt a kis produkcióját is támogatja a város kulturális bizottsága Újvidék Európa kulturális fővárosa évében. Úgy gondolom, ezzel a multimediális előadásunkkal, amely alatt Németh Andrea újvidéki fiatal képzőművész festett, korhatár nélkül mindenkit meg tudtunk szólítani.
Klemm Dávid: – A rendező koncepciója szerint a színészek monológjai megszemélyesítenek valamit Újvidékből, s amíg azt játszák, például a Strand vagy a Duna mesél önmagáról, hozzá kapcsolódó zenei háttér, aláfestés hallatszik, amit én találtam ki. Így kapott zenét a híd (a hidak), a péterváradi toronyóra ketyegése, vagy a Szentháromság-szobor, amelyről mesél Mészáros Árpád színész, aki a szobrot alakítja. A különféle újvidéki nevezetességek aláfestő zenéi mellett fő témát, Újvidék zenéjét többször halljuk, a videovetítés alatt is.
Ízig-vérig újvidéki vagyok, kiskorom óta látom és látogatom ezeket a helyeket és nevezetességeket. Zeneíráskor magam előtt láttam például, milyen a nagy forgalom a városban, és ehhez képzeltem el és írtam meg a zenét, amelyet felvételről használunk az előadásban.
Kisgyermekként parkokba vezettek a szüleim és a nagymamám. Aztán általános iskolás koromban a Darányitelepen, a József Attila Általános Iskolába jártam, majd a belvárosban az Isidor Bajić Zeneiskolába, az akadémiai évek alatt pedig Péterváradra... Megismertem és a szívembe íródtak a város különböző részei.
Szalai Bence: – A diplomám szerint audiovizuális művész vagyok, ahogy mostanában hivatalosan nevezik a színészeket. Crnkovity Gabriella rám bízta a videoanyag elkészítését, én meg a munkának minden percét élveztem. A videoanyag által egyes jelenetek aláfestést, hátteret, hangulatot kapnak. Az előadás végén látható video Újvidékről azokból a gyönyörűszép drónfölvételekből áll, amelyekhez sikerült hozzá jutnom. Egyesek a karantén alatt készültek, amikor hajnalban vagy éjszaka senki nem járt az utcákon. Újvidéknek nagyon sok arcát megmutatják ezek a felvételek. Videoklipet vágtam össze Klemm Dávid nagyszerű, hatásos zenéjére.
2013 óta élek Újvidéken. A szüleim révén korábban is többször megfordultam itt üzleti ügyeikből kifolyólag. Mindig érdekes, és egy picit félelmetes volt a város hangulata a balkáni hatás miatt. Később az egyetemi évek alatt közel került hozzám ez a pezsgés. Gyalog továbbra is kedvenc városomnak tartom, viszont most már többet ingázom Ada és Újvidék között. A taxisokkal is sokat beszélgetek arról, hogy látszólag minden terv nélküli betelepítéssel, terjeszkedéssel nagyon változott a város egykori arculata, hangulata, és nem biztos, hogy pozitív irányba. Ettől függetlenül szeretem a központot, a „sétálóutcát”, az Újvidéki Színházat, a belvárosi templomot, a hangszerüzleteket, amelyekben szintén tegezőviszonyban vagyok az eladókkal... Így ebben a városban is otthon vagyok.
Tóth Dániel: – Az Újvidéki Színház ösztöndíjasa vagyok. Nagykikinda után én is egyre jobban otthonomnak tekintem a várost, ahol ötödik éve élek és a Művészeti Akadémián tanulok. Remélhetőleg, sokáig az otthonom lesz a város.
Az előadásban a lebombázott hidat személyesítettem meg. Igazából hidakat, mert sok híd állt annak a helyén, amire most ez a péterváradi híd felépült, hiszen nem egy helyen építették fel őket. Lerombolták a II. világháborúban kétszer, utána még a NATO-bombázása is megtörtént. Tehát folyamatosan új hidat emeltek. De a wikipédia és más források valahogy összekötik a történetet, mintha egy hídról lenne szó, amíg el nem jutunk a mai hídig. Szomorú és költői látvány a tátongó hídlábak a Dunában. Mintha egy régi óriás csontvázai félig elmerülnének a vízben, a Dunában nyugvó kis történelemre emlékeztetnek.
Élveztem, hogy a monológokat leszámítva testileg igénybe vett a mozgásorientált előadás. Nagyon jó szívvel vettem, hogy a rendező így közelíti meg a témát, mert én is tudok fejlődni, látványában pedig ez egy nagyon erős dolog.
A Boris Davidovics síremléke című előadás megtekintése után arra vágytam, hogy egyszer majd az Újvidéki Színház társulatában fellépjek. Álmom valamiképpen teljesült, hogy itt dolgozni tudok neves rendezőkkel, együttműködni segítőkész, barátságos kollégákkal.
László Roland: – Amikor Szabadkáról ide költöztem, és kijártunk, sokszor a péterváradi toronyóránál találkoztunk. Amikor Crnkovity Gabriella rendező monológírással bízott meg bennünket, én az órát választottam. Különféle szakirodalmat kerestem róla, hogy érdekességeket is belevigyek a kicsit fiktív, kicsit tényközlő szövegembe. Örülök, hogy van ez a kis társulat, amelynek a tagjai a szabad idejükkel szeretnének még hozzá tenni valamit az itteni magyarságtudatunk erősítéséhez. Tetszett, hogy Gabriellának határozott elképzelései voltak az előadásról, meglévő ötletekkel, koreográfiával rukkolt elő, ennek ellenére mindig meghallgatta a véleményünket, és sokszor változtatott eredeti elképzelésein. Egy építő jellegű, közös munka alakult ki. Sokat használjuk a mozgás nyelvét, hogy közvetítsen elvont dolgokat, képeket. Lehet, hogy a néző nem mindig tudja megfejteni a mozdulatsorok jelentését, de az előadás egésze összefüggésében meg fogja találni az értelmét. A megkoreografált részekkel, táncjelenetekkel vagy érzelmeket vagy képeket mutatunk be, ehhez társulnak a monológok, a különböző audiovizuális eszközökkel pedig még hangulatosabbá kívánjuk tenni az előadást.
