Amikor a francia belügyminiszter egy tévés interjúban genetikai lenyomat helyett genitálisat mondott, egycsapásra népszerűvé vált, nevét is egykettőre megtanulták a választók, ha addig nem tudták. A nyelvbotlást magyarázkodás követte, a miniszter bosszankodott, a nézők szórakoztak. Történik ez másként is. Úgy, hogy a nézők bosszankodnak, mert nem közönséges nyelvbotlásnak vannak kitéve, hanem nyelvi szabálytalanságoknak, sőt, helytelen nyelvezetnek és helyesírásnak – épp a tévéseknek köszönhetően.
Ki mindenkit terhel a felelősség egyre romló nyelvezetünkért? Az iskolát, a családot, a médiát? És ki léphet fel eredményesen az effajta, egyre szembeötlőbb kulturális hanyatlás ügyében? Ugyancsak az iskola, a család, vagy a média?
Nem véletlen, inkább nyomós oka van annak, hogy a nyelv állapota ürügyén épp az audiovizuális médiára mutogatunk. Mert valamikor a családon, iskolán kívül Mikszáth, Arany, Jókai, Tamási vagy Kosztolányi olvasása, egyáltalán a könyv fejlesztette szókincsünket, de ennek a helyét elfoglalta más, közöttük a rádió, a televízió. És nem csak az. Elterjedtek az értekezés újabb formái az interneten, vagy mobiltelefon útján, egy egészen sajátos, már-már jelbeszéddé zsugorodott nyelvezetet formálva. Elsősorban a fiataloknál, de nem csak esetükben. Mégis, úgy gondolom, hogy a televízió népszerű média, ennélfogva hatékony is, tehát a felelősség alól semmi sem mentesíti. Egy kalap alatt a kívánatos nyelvmodell, a nyelvhelyesség terjesztésére is a legalkalmasabb. S mikor ezt mondom, nem a híradóra, nem az előre gyártott műsorokra gondolok, mert azok – különösen az állami kezekben levő, úgymond „begyöpesedett” tévécsatornák esetében – lektoráltak, kisebb-nagyobb kivételtől eltekintve magasabb szakmai igényeknek is eleget tesznek. Elsősorban azokra a műsorokra gondolok, melyek a „való világot” mutatják meg, s amelyekben a résztvevők igen eltérő verbális kommunikációs képességről és szintről tesznek tanúbizonyságot. Az effajta műsorokból egyre több van – persze nem csak magyar nyelvterületen –, közös jellemzőjük viszont, hogy a nyelvi beavatkozás úgyszólván lehetetlen. A nyelvi helytelenségek sorjázása, a káromkodás (hiába a fütyülés), a szegényes nyelvezet teljesen eluralkodtak ezeken a műsorokon.
A téves helyesírással futó feliratok bosszúságáról talán jobb lenne nem beszélni, de tény: hatalmas kárt okoznak, megtévesztve az egyébként is sok-sok funkcionálisan írástudatlan nézőt. Időnként nevetek rajta, alapjában véve mégis bosszantanak a nagyon is közvetlen meg- és felszólítások is: Köszönjük, hogy velünk tartanak!, Maradjanak velünk!, vagy a következik helyett gyakran alkalmazott Jön! felirat. Megszoktuk ezeket a felszólításokat, észre sem vesszük, hogy befolyásolni akarnak bennünket, ráadásul magyartalanok. Aki nézi a CNN-t vagy más angol nyelvű hírtelevíziót, naponta tucatszor hallhatja a Thanks for joining us!, a Stay with us! mondatokat, vagy láthatja a Coming up! feliratot. Mármost, muszáj mindenben utánoznunk a nyugatiakat? Ha igen, akkor legalább az adott műsornyelv szabályaira kellene ügyelni! Mert – de minek is ezt magyarázni? – csak így érdemes.
