Oktalan, kis félős állat,
ki nem látott soha fákat,
se rét
gyepét.
Virágot sem szagolt soha,
hiába nyílt ezer csoda,
ringó
bimbó.
Csík Mónika ját-szik / és ez minden során lát-szik. Játszik a szavakkal, a rímekkel, játszik József Attilával és Weöres Sándorral, játszik a klasszikus mesehősökkel és az olvasóval. És milyen jól teszi! És milyen önfeledten teszi! Talán valahol rendeletbe kellene foglalni, hogy gyermekverseket nem is szabad másképp írni, csak így: belefeledkezve az önmagunk által teremtett világba, játékosan ugrálni a rímekből font kötéllel, és az első pillanattól fogva magunkkal rántva az olvasót is ebbe a tengeri herkentyűkkel, mákviharokkal, homokvárakkal és homokvárosokkal teli varázslatos virtuális valóságba.
A szerző – ugyanilyen bájos hangon – azért kikacsint ebből a valóságból a felnőttek furcsa és érthetetlen világába is: a pályaválasztás, a szülők válása, a mai névadási szokások és a szerelem is témája a kötetnek. Emberi kézzel írt emberi alkotás született, amely könnyed, ötletes, magával ragadó, ugyanakkor személyes, együtt érző és őszinte, azaz, és épp ezért – megható.
A Bethlen Gábor Alap támogatásával a zEtna kiadásában megjelent, Recskó Diana ízléses rajzaival illusztrált kötetnek ott a helye minden gyerekszoba könyvespolcán. És nem csak ott.
