Béres Márta egyedül csinál show-t a színpadon. Nem a csillogó ruhák revüje ez, hanem az érzéseké, amelyek egyszer lágyan simogatnak, máskor pedig csontig marnak. A szereplő hol igazat mond, hol hazudik, néha pedig elrugaszkodik a realitástól, és a túlzások szürreális világában landol. A monodrámát Urbán András rendezte. Az alábbiakban Béres Márta tárja fel a szólóelőadásáról kavargó gondolatait.
Hogyan született meg ez a monodráma?
– Tizenkét éves korom óta, amióta színházzal foglalkozom, vágytam arra, hogy létrehozzak valami igazán személyeset a színpadon. Arra viszont soha nem gondoltam, hogy ez az életemről szóló igazmondás és hazudozás lesz. Múlt évben odajutottunk, hogy Urbán Andrással leültünk erről beszélni, mivel épp kimaradtam a következő produkcióból. Kiindulópontunk, irodalmi szövegünk, nem volt ugyan, de a körülmények megfeleltek, és végül megszületett a One-girl show.
Mi játszódik le benned fellépések előtt, és mivé alakulnak az érzéseid utána?
– Színpadra lépés előtt félelem van bennem, méghozzá pont attól, ami az előadásban is megjelenik: a közönséggel való szembenézéstől. Hihetetlenül gyötör előadás előtt, hogy elfogadnak-e, és akárhányszor játszom, mindig remeg a lábam. Amikor pedig a végére érek, feloldozás érzésem van, és sok visszajelzésből kiderült, hogy ezt érzik mások is, akik megnézik. Ez mérhetetlenül boldoggá tesz, mert ha nem is mondtam ki, de a színház számomra az élni akarást, a feloldozást, a jó értelembe vett katarzist, és a felszabadulást jelenti.
Megvisel-e, hogy egyedül vagy a színpadon?
– Nem mindig, mert felszabadít attól az illúziótól, hogy számíthatok valakire. Szerintem rossz hozzáállás az, hogy ha sokan játszunk egy előadásban, akkor megoszlik a felelősség, kapaszkodhatunk a többiekbe, és kisegítjük egymást. Nem arról van szó persze, hogy legyen mindenki elnyomva, mert szólózok, de ha valakinek van egy mondata vagy egy hangsúlyos mozdulata, az igenis az ő kicsi monodrámája a nagy előadáson belül. Fontos megtanulni, hogy mikor kell a háttérbe húzódni, és annak tartani az oszlopot, aki épp hangsúlyban van. Ugyanígy fordítva is: kihasználni a saját lehetőségedet, és vállalni a felelősséget, hogy most te vagy kiemelve. Mellesleg a csontváz nagyon jó partner. Sőt, eddigi egyik legjobb partnerem, és ezt nem ironikusan, viccelődve mondom. Furcsán sikerül megmozdulnia, és tényleg úgy élem meg, mintha a partnerem lenne.
Ébresztett-e kételyeket benned ez az előadás?
– A második szakmai bemutatónál holtponthoz értem. Elkezdtem kételkedni magamban, és az egész előadásban. Egyik éjjel felhívtam Mikes Imre kollégámat és barátomat, majd néhány órát sétáltunk keresztül-kasul Szabadkán. Kifejtettem neki a kételyeimet, hogy nem tudom, van-e jogom és bátorságom ezzel színpadra lépni. Szabad-e vagy inkább pofátlanság. Erre ő azt mondta, ha nekem jól esik, és rajtam kívül akad még legalább egy ember, akinek sokat jelent, akkor nincs miben kételkednem. Az idő őt igazolta, ugyanis a sok játszás során bebizonyosodott, hogy minden alkalommal, legalább két-három ember van a közönségben (de legyen csak egyvalaki), akik a hullámhosszomra kerülnek. Ennyi nekem untig elég, és ez már fantasztikus érzést okoz.
