Többévi távollét, valamivel pontosabban „babázás” után áprilisban egy monodrámával robbant be újra a vajdasági színházi világba Krizsán Szilvia, az Újvidéki Színház színművésze. A Szerbhorváth György szövege alapján készült a De ki viszi haza a biciklit? című előadásban egyöntetűen bizonyította – legalábbis a kritika szerint –, hogy nem jött ki a formából, szellemi frissessége, szakmai precizitása színészi mestermunkát eredményezett.
És mi történik azzal a bizonyos biciklivel mostanság?
– Köszönöm, jól van. Korábban azt mondtam volna, hogy ehhez fogható vállalkozás nem lesz, most már nem vagyok ebben biztos, ötleteim vannak. Az Újvidéki Színház nagyon jó hely arra, hogy az ember önmagát kipróbálhassa. Ezért én nagyon hálás vagyok.
A biciklit is én akartam csinálni, szükségét éreztem annak, hogy a jelen pillanatot megfogjam. Azt hiszem, kicsit kerestem a friss, a másfajta energiát is. Szép a klasszikus darab, üzenete is van, de nem a máról szól. Én olyan előadást akartam csinálni, amely teljesen a máról szól egy jól játszható figurával, az utca emberével, akár egy kortárs filmben. Kitalálódnak ezek a nagyon egyszerű emberek, és elmondják, mi baja a társadalomnak. Ezért kértem fel szociológust, hogy írjon nekem monodrámát, mert azt akartam elmondani, hogy nekünk mi bajunk van. Névre szólóan, pontosan nekünk, vajdasági magyaroknak. Nem hibáztatok, sőt megoldásom sincs, csak rá akarok mutatni azokra a problémákra, melyek körülvesznek. Mondjuk: folyamatosan nézem a TV2-t itt, Újvidéken, és nem tudom, mi történik a szomszédban. Az előadás persze a túloldalra is mutat, a szerbek felé, de rámutat a munkanélküliségre, a megélhetési nehézségekre, az elnéptelenedésre, az üresedő falvakra, az elvándoroltakra. Nem változtatunk mi ezen, de mindez van, és fáj, és rossz. Ha egymás mellé, egy füzérre tesszük az összes bajunkat, akkor már nevethetünk is rajta. Ez a másik nagyon fontos dolog, nevessünk! Úgy könnyebb elviselni. Azt hiszem, azért kedvelik sokan a De ki viszi haza a biciklit?, mert a saját életük köszön vissza a színpadról.
Pataki László emléke hogyan él azokban a színészekben, akik nem ismerhették meg, akiket már nem tanított?
– Pataki László legenda. Sokszor elfeledkezünk, de tudni kell a színházról, hogy a pillanat művészete. Tehát bármennyire fájjon, tudnunk kell azt, hogy egy színházi színész csak addig színházi színész, amíg színpadon van. És abban a pillanatban, ahogy onnan lelép, a művészetét már nem tudjuk megítélni. Ez igazán sajnálatos, de ebben a szakmában ez így működik. A díj is ilyen. Abban a pillanatban díj, két nap múlva már nem.
És mit jelent a Pataki-gyűrű Díj a vajdasági színművészeknek?
– Minden díj elsősorban jó cégér, reklám az előadásnak. Azért is találták ki, azért vannak a jelölések, bár igazándiból minden ilyen felhajtásos dolog a nézőnek szól. Én a díjakhoz kicsit tartózkodóan állok hozzá. Persze, nagyon jó érzés, de maga a díjazottság amennyire jó, annyira rossz is, sőt sok esetben veszélyes. Én magam is zsűrizek, és tudom, hogy a művészetet úgy mérik: tetszik-nem tetszik. Amikor 15 nagyon jó versenyző van, akkor a döntés azon múlik, ki ül a zsűriben, mi zsűritagok pedig ökölre is megyünk egymással, mert különböző ízlésvilágokat képviselünk. De, mi van, ha valamelyikük tényleg jó, és mégse győz éveken keresztül? Nagyon szomorú lenne, ha abbahagyná, csak azért, mert elbátortalanította a zsűri döntése.
Mégis mi lehet a mérce?
– Mércém valamilyen szinten a néző, és persze, hogy mércém a kollégám, a szakma véleménye is, de azt gondolom, hogy az embernek elsősorban önmaga kell legyen a mérce. Ha kapok néhány díjat, és az kissé elragadtat, akkor tovább nem az lesz a mércém, hogy fejlődjek, hanem kissé elringatom magam. Viszont a művészetben baj van, ha azt csináljuk, ami biztos jó.
