Telt ház előtt tizenegy versenyelőadást mutattak be a héten a Vajdasági Hivatásos Színházak Fesztiválján, melyet 60. alkalommal rendeztek meg, immár 6. alkalommal Nagybecskereken. Miroslav Miki Radonjić szelektor válogatásában ezek között az előadások között négy gyermekelőadás volt, a társulatok pedig a vendéglátó Toša Jovanović Színház mellett Újvidékről, Zomborból, Szabadkáról és Nagykikindáról érkeztek. A kísérőrendezvények sorában bemutatkoztak az újvidéki Művészeti Akadémia hallgatói, kiállítást nyitottak, könyvbemutatót tartottak, művészeket fogadtak, többek között Végel László újvidéki írót. A közönség a magyar nyelvű előadások közül csütörtökön láthatta a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház A strand című produkcióját, szombaton pedig az Újvidéki Színház Narancsbőr című előadásával mutatkozik be. A Vajdasági Hivatásos Színházak Fesztiválja vasárnap zárul a 20 órakor keződő eredményhirdetéssel. A produkciókat az Tina Kosi , a celjei Slovensko Ljudsko Gledališče igazgatója, Ana Tasić színikritikus és Bicskei István színművész, a niši Népszínház művészeti vezetője összetételű zsűri értékeli.
Alkalmunk nyílt tehát hosszú idő után újra találkozni Bicskei Istvánnal, aki szemmel láthatólag jól érezte magát a színházi kavalkádban. Mint mondta, a zsűri minden előadást követően összegez, és a benyomások nem rosszak. Eredményhirdetés előtt voltunk, így a fesztiválról még nemigen nyilatkozhatott.
– Két éve Nišben vagyok, de azért nem szakadtam el a vajdasági eseményektől. Ismerem nagyjából a szerbiai színházi állapotokat, és össze tudom hasonlítani a 25–30 évvel ezelőtti fesztiválokkal. A mostani előadásokról nem szeretnék beszélni, viszont arról eszmecserét folytattunk a kollégákkal, hogy milyen a kilátás, milyen lehet a színház jövője tájainkon. Ez főleg függ attól, hogy mit képesek az emberek magukba gyűjteni. Volt egy hosszú idő, amikor zárva volt az ország, de most hál’ Istennek kinyíltak a határok, ami azt jelenti – gondolom –, hogy az emberek kicsit kirajzanak a világba, s látják, hogy mi történik, felmérik, hol tartanak ők. Például a Jugoszláv Drámai Színházzal találkoztam Bogotában. Intézményes mozgás tehát van, de félő, hogy az egyén, a szubjektum nagy átlagban nem mozdul. n Hogy érzi magát Nišben művészeti vezetőként? Bizonyára őrületes váltás volt Franciaország után.
– Valóban elég nagy visszhangot váltott ki errefelé a döntésem. Az ottani munka mellett azonban továbbra is közreműködöm Debrecenben, Békéscsabán, a kanizsai Udvari Kamaraszínházban, Nagy Jóskával Franciaországban, így vállalt kötelezettségeimnek a nišiek mellett eleget teszek. Hogy európai színházat vagy milyent csinálunk, azt nagyon nehéz eldönteni. Hogy meddig maradok, azt sem tudom. Viszont itt volt pénz, igaz most már egyre kevesebb van belőle, de én ezt a munkát nem láttam váltásnak. Biljana Vujović igazgató hívott, ő nagyon bátor, harcias ember, és volt egy koncepciója. Lehetőséget kaptam és adtam a társulatnak. Én megmutattam nekik az utat, rajtuk múlik, mit tesznek vele. Ugyanez lenne a főiskolák dolga. A főiskolának nem az a dolga, hogy színészeket neveljen, hanem, hogy utakat mutasson.
– Ami ezt a fesztivált illeti, jó vonalon van. A stílusok változnak, kissé felkapott a közvetlen kommunikáció a közönséggel, de klasszikus előadások és jó alakítások is vannak. Vajdaságban nagy hagyománya van a színházi életnek, s erre a fesztiválra is nyilván úgy kell tekinteni, mint egy összvajdasági eseményre, ahol sok szemszögből széles a paletta, így nyelvi szempontból is az. Gyerekelőadások is vannak, melyek meglepően jók. Másmilyenek voltak 20–25 éve a színházak, biztos az emberek elvárása is más volt. Figyelembe kell venni a közönség elvárását, de magunkat nem szabad ennek alárendelni.
n Ezt az elvet próbálja gondolom Nišben is alkalmazni.
– Így van.
n És Franciaországban?
n Milyen erőt képvisel a magyar nyelvű színjátszás az országban és ezen a fesztiválon?
– Én ismerem a magyar társulatokat, és mondhatom, hogy mindig nagyon jól fogadták őket, díjakat is besöpörtek több ízben. Emlékezzünk csak a Csehov-trilógiára, amit a megboldogult Harag György rendezett. Tehát abszolút ott van, ahol kell, mert valahogy itt is látszik, hogy igyekeznek nem szakmának tekinteni a mesterséget, hanem hivatásnak. S ha ez így van, akkor muszáj, hogy jó eredmény szülessen, akkor ott van az energia, amit a közönség megérez, függetlenül a nyelvtől.
n Nemkívánkozik vissza a színpadra?
– Én hatvanéves vagyok, itt a bot, amivel bicegek a világban, és tanítok Marosvásárhelyen. 18 éve táncszínházban működöm közre, ahol mint (néma) színész funkcionáltam igazán. Amikor hazaköltöztem, tettem egy nagyképű kijelentést, hogy nem fogok többé „dumaszínházban” játszani, mert a mozgásszínházi tapasztalat nagyon erős volt bennem. Persze sohase mond azt, hogy soha... Peter Brook is egy adott pillanatban azt mondta, hogy nem tudja, mi a színház, keresi az utat. Ezt az utat ugyanúgy keressük mi is, s Nagy József is keresi. Ha vannak pozitív gondolatok az előadásokban, akkor van remény arra, hogy nem fog meghalni a színház.
