A napokban látott napvilágot az igen tetszetős, 413 oldalas kötet (a szabadkai Életjel Könyvek kiadásában, Dévavári Beszédes Valéria szerkesztésében, az igényes Grafoprodukt Nyomda gondozásában) az igen egyszerű, Lányi Ernő címmel.
Belelapozva, -olvasva alig tudom letenni. A magyar zenetörténetről, zenekultúráról szóló művek ritka példánya, állapítom meg tüstént, s azt is, hogy írójának anyaggyűjtési hangyaszorgalma bámulatos. Vajon mennyi időbe telhetett neki csak a vaskos kötet túlnyomó részét kitevő, rengeteg hiteles dokumentumot összegyűjteni, amely a maga korában az egész történelmi Magyarország-, majd a régi Jugoszlávia-szerte ismert és nagy népszerűségre szert tett sokoldalú műveltségű zeneszerző, előadóművész, zenepedagógus, karnagy, közönségnevelő, kórus- és zenekarszervező életéhez és munkásságához fűződik?! Amelyek a zenetörténettel összefüggésben örvendetesen rávilágítanak a mai fiatalok számára kevésbé ismert Trianon előtti és utáni történelmi időkre is. Olyankor jelent meg ez a mű nálunk, amikor a kulturális tevékenységek között a zenekritika és a zenei ismeretterjesztés igen-igen el van hanyagolva. Fel is teszem rögtön a kérdést a zeneművészek „ritka példányának” számító, írni is szerető, munkásságáért Áder János köztársasági elnök által Magyar Ezüst Érdemkereszttel kitüntetett szerzőnek, hogy:
A könyv fedőlapja
A hátlapon Lányi egyik szerzeményének kottája
Vajon mikor kezdtél foglalkozni e témával, hány évedbe tellett összegyűjteni ezt a temérdek dokumentumot?
– Egy korábbi, neked adott interjúban elmondtam már, hogy 1983-ban, amikor 75 éves volt a szabadkai filharmónia, azt láttam, hogy nincs az addig megtett útjáról semmi érdemleges írva. Kutatni kezdtem, s amit összegyűjtöttem, nyomban meg is jelent a Létünk c. folyóiratban. Elég kedvező visszhangra talált a tanulmányom, s ez kedvet adott a további kutatáshoz. Azóta is egyre messzebbre megyek vissza az időben, s egyre távolabbra látok a térben is... Már másfél évszázadot áttekintettem, s a Kártpát-medence több pontján végeztem kutatásokat. De elsősorban Szabadka zenei életével foglalkozom. Munkám során sok hasznát vettem Kenyeres Kovács Márta 1976-ban megjelent Régi nóta, híres nóta… c. tanulmánykötetének. Ez szolgált kiindulópontul.
Ahhoz képest, hogy mekkora volt a városunk, hogy Budapest és Szeged után a lakosság száma tekintetében Szabadka harmadik volt az országban, nem volt harmadik zenei téren is – mondtad egyszer.
– Igaz, hogy sok minden történt itt, de közelebbről nézve mégis szegényes volt akkor is, később is a város zenei és egyéb kulturális élete. Talán még akkor volt a leggazdagabb, amikor Lányi működött itt… Ekkor kerül be Szabadka Európa zenei életének vérkeringésébe. Ennek a rendkívüli embernek köszönhetően, aki a 19. század második felében kulcsszerepet játszott egész Magyarország zenei életében. Sok bolyongás után 1907-ben, 46 éves korában, már világot járt, tapasztalt művészként és szervezőként került Szabadkára, s hozzálátott a város zenei életében rendet teremteni. Az előző év decemberében elhunyt Gaál Ferenc helyébe lépve lett a zeneiskola igazgatója, s egyben a város kulturális életének egyik legjelentősebb mozgatója. A Szent Teréz- templom ének- és zenekarának is automatikusan ő lett a karnagya, a regens chori. Megreformálta a városi zenekart, ami azt jelenti, hogy kibővítette és ezáltal életképessé tette. A zeneiskolában is korszerű alapokra helyezte az oktatást: új tantárgyakat vezetett be, és megnövelte a tanítási évek számát. A magasabb tandíj ellenére is – hála országos népszerűségének – a beiratkozók száma évről évre növekedett. Átvette a szabadkai dalegyesület vezetését, és rövid időn belül első díjat szerzett vele az országos megmérettetésen.
Legfőbb érdeme talán mégis az, hogy megalapította a Szabadkai Filharmóniai Társaságot – természetesen nem egyedül –, amelynek zenekarával már 1908. február 12-én meg lehetett tartani az első nyilvános hangversenyt, s amely együttes ettől kezdve rendszeresen koncertezett. A háború kitöréséig tartó időszakban több mint 150 művet adtak elő kiváló vendégművészeket kísérve. Hírük bejárta az országot, sőt a külföldről érkezett szólistáknak köszönhetően még az országhatárt is átlépte. Olyan neves művészek léptek fel ekkor Szabadkán, mint Bartók Béla, Hubay Jenő, Pablo Casals, és sokan mások.
Az ún. Szabad Lyceum részére több előadást tartott Lányi a legkülönbözőbb zenei témákról, így igyekezett népszerűsíteni a komolyzenét és nevelni a közönséget. A zenei illusztrációkat ezeken a zenés délutánokon természetesen ő maga játszotta zongorán. Kitűnő mesetere volt ennek a hangszernek, úgyhogy zongoristaként is sokat szerepelt közönség előtt, és nemcsak Szabadkán, hanem az ország különböző városaiban. Sokat muzsikált együtt más híres művészekkel.
Zeneszerzőként ugyancsak a legelsők közé tartozott a kortársak között. Több mint kétszáz opusa jelent meg életében nyomtatásban, amelyek közül a kórusművei voltak a legnépszerűbbek, a legkeresettebbek. Emellett számos zongoradarab került ki alkotói műhelyéből. Egyházi zenéje is gazdag és jelentős. Külön kell szólnunk dalairól, amelyeket a saját vagy a kortárs és korábbi ismert vagy kevésbé ismert költő szövegére írt. Külön kategóriát képeznek a népies dalok, amelyek közül nem egy annyira felkapott volt, mintha nem is műdal, hanem eredeti népdal lenne.
Pekár Tibor Lányi Ernő című könyvének bemutatóját e hó 14-én, vasárnap 17 órai kezdettel a szabadkai Lányi Ernő IME székházában (József Attila 32.) tartják meg. Minden érdeklődőt szívesen látnak.
Aztán kitört az első világháború, és vége lett a jó életnek. Elvitték a legények elejét, nem működhetett tovább a dalárda, a férfikórus, megszűnt a filharmónia… 1920 decemberében a Bácskai Hírlap már Miért nincs zenei élet Szabadkán? címmel jelentetett meg egy interjút Lányival arról, hogy szerinte meddig tart a stagnálás vagy visszafejlődés. Mindaddig, mondta, míg el nem következik az az idő, amikor a nemzetiségi kérdéseket kikapcsolják a zenei életből. A kilátások nem valami biztatóak… Pedig csak egy dolgot kell mindenkinek szem előtt tartania, azt, hogy a zene abszolút internacionális, különösen a klasszikus zene, mert egy Mozart, Beethoven, Bach, Mendelssohn régen polgárjogot nyertek azokban a régiókban, ahol nincs nemzetiségi kérdés, soviniszta túlhajtás, nacionalista erőltetettség, hanem csak művészet. …amíg a városi vezetőség tudatára nem ébred annak, hogy a zeneművészet kultiválása nem luxuscikk, hanem fontos nevelőeszköz, s egyúttal kultúrfokmérő az is, hogy milyen fejlett a zenei élet, s hogy például Szuboticán hány háznál van zongora, de nem mint a hadimilliomosok dísztárgya.
– Habár méltatói rendre hangsúlyozzák, hogy Lányi minden hangjegye magyar, és csakis magyar, távol áll tőle mindenféle nacionalizmus. Pesten született, anyja zsidó, apja német származású nagykereskedő (ő még Langsfeld), aki muzsikált is. Gyermekkorában a családban csak németül beszéltek, egyedül a cselédlány énekelt magyarul. Apja halála után anyjával és nevelőapjával ötévesen Párizsba kerül, s még odahaza megbarátkozik a hegedűvel és a zongorával. Rendszeres zenei nevelésben Bécsben részesül, de ott nem marad sokáig, hanem különböző német városokban folytatja zenei tanulmányait. Vándorlásai során sok muzsikussal ismerkedik meg, és tartja fenn a kapcsolatot később is.
18 éves, amikor – a fáma szerint – Jókai Aranyemberét olvasva, németül persze, döbben rá, hogy ő nem német és nem is zsidó, hanem magyar! Hazajött hát, s attól kezdve nem is igen hagyta el Magyarországot. Miskolcon helyezkedett el, s foglalta el a másodkarmesteri posztot a színházban. S elkezdett magyarul tanulni.
A következő színi évadot már Kolozsvárott töltötte, majd egymás után következtek a magyarországi városok: Szabadka, Máramarossziget, Budapest, Székesfehérvár, Eger és ismét Miskolc. Alig akadt olyan hely, ahol két évnél hosszabb időt töltött volna. De ennyi idő is elég volt neki ahhoz, hogy ahol nem volt, ott zeneiskolát alapítson, dalárdát hozzon létre és vigyen sikerre, zenekart létesítsen – s egyáltalán: felébressze és felvirágoztassa az illető város szunnyadozó zenei életét. Hogy mennyit kóborolt a Lányi család, ékesen illusztrálja, hogy mind az öt gyermekük más-más városban látta meg a napvilágot. (Egyik gyermeküket még kicsi korában elvesztették, így csak négy maradt: két fiú meg két leány.) Miskolcon kivételesen hat évig éltek, s onnan kerültek – másodszor – Szabadkára. Lányi innen már csak a temetőbe költözött újabb 16 év elteltével.
Trianon mit jelentett a számára?
– Azt, hogy a család mindegyik tagja egyszeribe más-más országba került, pedig nem utazott sehova. Egyikük Romániában találta magát, másikuk Szlovákiában, ő pedig itt rekedt Szerbiában. Egyedül Sarolta lánya utazott Oroszországba, az oda menekült férje után.
1919-ben Lányi leköszönt az iskolaigazgatói posztról, s nyugdíjba vonult. Továbbra is vezette a templomi énekkart, a munkásdalárdával is ő foglalkozott, zongorakísérőként pedig fel-fel lépett olykor, és komponálgatott. 1923. március 12-én kísérték utolsó útjára. Amikor Szabadka utcáin a gyászmenet végigvonult, ezrek és ezrek szeméből hullott a könny – nemzetiségtől és felekezettől függetlenül.
Ebben a könyvben sikerült szinte napról napra bemutatni az életét. Milyen forrásokból gyűjtötted össze a dokumentumanyagot, hol kutattál?
– Kutattam a szabadkai Történelmi Levéltárban, a zeneiskola archívumában, a Városi Könyvtár emeleti termében átlapoztam a régi megsárgult újságok százait, az interneten pedig a korabeli magyar napi- és hetilapok ezreit. Több mint négyezer újságcikket s egyebet találtam, ez van feldolgozva a könyvben. E tengernyi anyag segítségével Lányinak szinte minden napjáról megtudtam valamit, hiszen nagyon tevékeny és nyugtalan természetű volt. S ha véletlenül vele nem történt semmi – nem komponált, nem tanított, nem próbázott, nem lépett fel, nem utazott el sehova stb. – , akkor történt a műveivel: megjelentek, vagy előadták őket az ország valamelyik kis- vagy nagyvárosában, vagy megjelent egy kritika róla, esetleg éppen megnyert egy pályázatot...
Lányiról sokat lehetne még mesélni – bizonyíték rá ez a testes könyv – , de most még csak annyit szeretnék elmondani, hogy a monográfiában arról is olvashatunk, hogy mi történt az alkotásaival a szerző halála után. Magyarországon még évtizedekig nem feledkeztek meg róla, sőt a rádióban – amely későbbi találmány – ugyancsak gyakran felcsendültek a művei. És nálunk? A régi és az új Jugoszláviában is mindig akadtak emberek, akik nem hagyták, hogy teljesen feledésbe merüljön. Örömmel konstatálom, hogy Szabadkán az utóbbi években reneszánszukat élik Lányi alkotásai. Fiatal művészeink mind gyakrabban tűzik műsorukra Lányi egy-egy szerzeményét. Én magam két hegedűdarabját – Magyar ballada; Magyar románc – játszottam több ízben is, de újabban inkább írásaimban foglalkozom e kitűnő muzsikussal. Külön tanulmányt szenteltem a filharmóniával kapcsolatos tevékenységének, pedagógiai munkásságának, a Petőfi-versek általa történt megzenésítésének, naplójegyzeteinek stb.
Sokoldalú muzsikus volt, akinek csak egyik oldala volt a komponálás. Ennyi idő távlatából be kell vallanunk, hogy művei, amelyek jobbára rövid lélegzetűek, nem vehetik fel a versenyt Liszt, Bartók vagy Kodály alkotásaival, de abban a korban, amikor ő a legtermékenyebb volt – a századforduló előtt és után 20–20 évvel, amikor Liszt már nem élt, a másik két muzsikusóriás pedig még karrierje elején állt –, a legjelesebb művészek közé tartozott, s kortársai ezt fel is ismerték. És különösen a férfikórusműveinek köszönhetően igenis beírta a nevét a magyar zenetörténetbe. A magyar zenetörténet-írásnak nagy adóssága, hogy eddig nem foglalkozott kellőképpen azzal a korral, amelyben fontos szerepet játszott a kórusmozgalom, s annak egyik lelkes híve, alkotója s mozgatója: Lányi Ernő.
Ennek az űrnek a betöltéséhez próbál hozzájárulni ez a könyv. Aki pedig végigolvassa, abban könnyen felmerülhet a kérdés: Miért nem az ő nevét viseli a szabadkai zeneiskola?
Nyitókép: Pekár Tibor, fotó: VAMADIA
