Galusz Gabriella tanítónő a 12. Vajdasági Tehetség Gála ünnepi díjátadóján nemrégiben Tehetségek Szolgálatáért mentori díjat kapott. Külön büszkeség számára, hogykét tanítványával – Bőviz Zsókával és Soós Fannival – vehette át a kitüntetést. Óvóképző főiskolára járt. A zentai Hófehérke Óvodában dolgozott először, de betegség miatt megszűnt a munkaviszonya. Így került 2001-ben oda, ahol mai napig is tanít, a Thurzó Lajos Általános Iskolába. Időközben elvégezte az egyetemi alapképzést, az Újvidéki Egyetem zombori Tanítóképző Karán szerzett tanítói oklevelet, és itt végezte el a specializációt is. Thurzó Lajos inspiráló sorai útmutató számára: „S ha nagyok a vágyaim, Magam is nagy vagyok, S nem engedek abból, Mit szívből akarok”. Saját magát vélte felfedezni a sorokban, célokat kell kitűzni, és azok eléréséért tenni kell. Nevéhez fűződik a „Messzeringó gyerekkorom világa…” elnevezésű szavalóverseny, melyet kolléganőjével, Pék Domonkos Ibolyával álmodott meg, valamint a Tavasz Jánoska című iskolaújság, amit 2008-ban alapítottak, és aminek tíz évig volt főszerkesztője. 2016-ban az Oktatási Minisztérium pályázatán külső tanácsadóvá választották.
Milyen a légkör az osztályban? Hogyan viszonyulnak önhöz a diákok?
– Most búcsúztam a negyedikes osztályomtól. Az együtt töltött időt méltóképpen zártuk azzal, hogy idén részt vehettünk az Általános Iskolások Művészeti Vetélkedőjén. A Csupaszív Királyfi színjátékot mutattuk be. A sok csodás, kreatív és profi rendezésű darab mellett különdíjasok lettünk. Az osztályban mindenki egyenrangúan részt vett a darab elkészítésében. Bábokat csináltak, mindent saját kezükkel készítettek, még a díszletet is. A hangosítás és a háttér is egy-egy diákom munkája. Igyekszem az együtt töltött idő során a legfontosabb emberi értékeket is átadni nekik, melyek számomra a vallásban gyökereznek. Az egyik ilyen útmutatás az, hogy úgy viszonyuljanak, úgy beszéljenek a társaikhoz, ahogy ők is elvárnák másoktól. Már elsőtől hajtogatom, hogy higgyenek magukban, ne bántsák a másikat. Szerintem jó osztályközösséget szoktam kiépíteni. Szeretünk kirándulni és játszani. Nem olyan rég megállított egy volt diákom, aki már fejezte a középiskolát. Birkózik, és iskolásként mindig voltak nála eredményesebbek. Mindig mondtam neki, hogy a jó munkához idő kell. Nem szabad feladni a céljainkat, majd egyszer megtérül a befektetett munka. Jelen pillanatban a dobogón áll a mérkőzések végén. Dicsekedett, hogy „tanítónéni, én most értettem meg mindazt, amit mondott, hogy a sikerért becsületesen meg kell dolgozni”.
Milyen stratégiával építette fel a közösséget az iskolán belül?
– Különböző szakköröket vezetek, volt újságíró szakkör, szavalócsoportom. Fontos a jó együttműködés a kollektívában, melyet közös programokkal lehet erősíteni. Hangsúlyos, hogy a kollégák között egymást tudjuk támogatni, segítsük egymás munkáját, ha valakinek van egy ötlete, akkor odaállni mellé és közösen véghez vinni.
Hogyan működik együtt a szülőkkel?
– A csapatszellem nagyon fontos számomra, csak úgy tudunk együttműködni gördülékenyen, ha összedolgozunk egymással. Sokat számít a szülőknek a támogatása, hogy mögöttünk álljanak, mert egy háromszöget alkotunk. A gyerekek a csúcson, lent a tanító, és mellette a szülő áll. Közös erőfeszítésünkkel biztosítanunk kell számukra a támogató környezetet és eszközöket, melyek lehetővé teszik, hogy kibontakozhassanak.
Milyen érzés, ha egy tanulója helyezést ér el?
– Ahogy múlnak az évek, egyre jobban izgulok a gyerekekkel a versenyeken. Nem amiatt, hogy kapnak-e díjat, hanem hogy miként élik meg azt, hogy kiállnak a színpadra. Mindig megkérdezem tőlük, hogy elégedettek-e magukkal. Ha igen, akkor én is az vagyok. Kulcsfontosságú, hogy a gyermek jól érezze magát. A Felfedezettjeink díjat ketten is megkapták, ami felemelő érzés. Ilyenkor azt látom, hogy jó úton haladunk.
Hogyan látja a vetélkedő szerepét a gyerekek tanításában?
– Egy szavalóversenyre nem azért visszük a gyerekeket, hogy nyerjenek, hanem, hogy megtanuljanak kiállni, hogy önbizalmuk legyen, hogy összpontosítsanak, a memóriájukat, a beszédkészségüket fejlesszék. A „Messzeringó gyerekkorom világa…” elnevezésű szavalóversenyen minden korcsoportot más-más zsűri értékel, így ez egy zökkenőmentes, gördülékeny folyamat. Mintegy 200 tanuló mondott nálunk verset az elmúlt rendezvényen, ami külön felemelő érzés volt számunkra. Minden tanulónak igyekszünk kedveskedni, akár egy ceruzával, egy notesszel, egy mézeskaláccsal. A fődíj mellé még egy torta is jár, de különdíjakat is kiosztunk. Maga a verseny nem jöhetne létre egy lelkes közösség nélkül, így nagyon hálás vagyok a kollégáknak, hogy mellettem állnak a szervezésben.
Hogyan készül fel az órára? Milyen módszereket alkalmaz?
– Minden generáció más összetételű. Egyetlen egy osztálynál sem tudunk ugyanolyan módszert használni, hiába van óraterv. Minden évben tanulunk valami újat, attól függően, hogy a gyerekeknek, a szülőknek mik az elvárásaik. Mérvadó, hogy az előirányzott tananyagot bele tudjuk építeni ezekbe a követelményekbe. Kihívást jelent, hogy a társadalmi változásokat hogyan kezeljük, mert régebben a gyerekeket nem érte ennyi inger. Próbatétel egy tanárnak, hogy hogyan tud egyéni bánásmódot biztosítani az osztályon belül, mivel vannak, akik egyéni fejlesztést igényelnek. Tudatosan törekszem arra, hogy a tanulási környezet és a tanítási megközelítés megfeleljen a diákok igényeinek, hogy az egész órán át képesek legyenek a tananyagra összpontosítani. Négy éve felújították az iskolánkat, digitális táblánk is van, ami eleinte szokatlan volt, de ma nagyszerű találmánynak tartom. Mire beértem az órára, a gyerekek betöltötték a tananyagot, kivetítették a táblára. Játékosak az óráim, a szorzótáblát römikártya segítségével gyakoroltatom be, vagy ország-várost játszunk, kis csavarral, igét, főnevet, melléknevet, számnevet keresünk.
Hogyan érintette a díj?
– Nagyon hálás vagyok azoknak, akik szerint ezt megérdemlem. Jó érzés látni, amikor a gyereknek ragyog a szeme, miközben olvasom a verset neki, mikor ugyanolyan ragyogó szemmel mondja azt el, amikor rám néz, mosolyog, hogy jól csinálta-e? E pozitív visszajelzések miatt éri meg ezzel foglalkozni. Az életemben központban áll a magyar nyelv, az irodalom, az újságírás, és ha látom, hogy másokat is ennyire érdekel, az lelkesítő. Talán ezért is lettem tanár. Az, hogy nagyra becsülik a munkám, felemelő érzés. Nekem az elismerés azt jelenti, hogy valamit jól csinálok. Ha megkapom a díjat, ha nem kapom meg, én ezt akkor is szívvel-lélekkel teszem.
Milyen jövőbeli tervei vannak?
– A következő évben tizedik évfordulóját ünnepeli a szavalóversenyem, bővíteni akarom, de még pontos elképzelésem nincs. Ősszel elsőseim lesznek. Minden diák fontos számomra, célom, hogy egyéni képességeikhez mérten segítsem őket.
Nyitókép: Galusz Gabriella archívuma
