Először akkor vetett lombot lelkemben, amikor Emi húgom – annó dacumál – a Korzón felhívta figyelmem egyszerűségében sugárzó alakjára (a barokk zene értékeiről győzködte matematikus barátnőjét a pihentető séták félóráiban). Szuggesztív személyiségét élő legenda nimbusza lengte körül. Olyan meggyőző erővel sütött, hogy kétség sem férhetett hozzá, még a csordát őrző szittya előtt is – ha vigyázó szemeit rá veti – új világ horizontja dereng fel. Zeneország addig ismeretlen és fényesebb birodalma, ahol a Sej-haj Rozi dallama elpirulna és szégyenkezve fojtaná magát önkezével a giccs mocsarába.
Majd Fortuna istenasszony nyújtotta kezét, karon fogta a kunfajta botladozót (akinek szívében tán virág nyílt néha, de jobban állt neki a fütyörészve káromkodás); Égető maga szólítja le imigyen az alma mater folyosóján:„Ede fiam, kellemes meglepetésben részesített tegnap”. (sic) Mozart Quintettjének légiesen szép második tétele késztette az angyali üdvözletre. Ami azonnal agyagba égetett útjelzőként mutatta az irányt Bach birodalmának nagykapuja felé. S mintha a név is kötelezné, Égető minden szavával, gesztusával tüzet csiholt, lángolt és égetett.
Önzetlenül segített (szidalmazni nem tudott), hévvel forrósított, velünk-értünk döngette a Kaput, abban a szent meggyőződésben, hogy a nemes zene által szebbé lehet tenni a világot.
Műkedvelő dalnokok énekét égette művészetté, hogy a Magnificat méltó lehessen nevéhez. A számtantanárt Bartók szentélyébe invitálta, hogy kulcsot adjon neki Kékszakáll szimbolikájának megértéséhez.
De a sötétség legmélyebb bugyrából aljas módon ráuszuló ordas ármánnyal vívott lélekölő s kényszerű tusát is fényesen állta.
Égető volt a szó legnemesebb értelmében. Dicséretére a legharsányabb szuperlatívusz is túl halk lenne.
Mindig úgy akartam élni, mint Ő.
Soha nem sikerült.
Törvényei örök lánggal égetik lelkemet a megvalósulás reménye nélkül.
Lux perpetua luceat ei.
Az örök világosság fényeskedjék neki.
Nyitókép: Szabadkai Zeneiskola Facebook-oldala
