A kitartás visz előre

Az oromi Pletikoszity Árpád mechatronikai mérnök, az Újvidéki Egyetem Műszaki Tudományok Karának PhD hallgatója, és a Szabadkai Műszaki Szakfőiskola oktatója huszonnégy évesen mert nagyot álmodni, és megalapította saját cégét, a sokak által ismert Dronteh-et. A tanítás, a kutatás és az üzleti világ számára kéz a kézben jár. Rendszeresen részt vesz konferenciákon, publikál, és nemzetközi szinten is aktívan hozzájárul a kutatásokhoz. Sosem állt meg az akadályoknál. Hiszi, hogy bárki, aki elég kitartó, és hajlandó tanulni, sokra viheti az életben. Fiatal kora ellenére rendkívül tehetséges a munkájában, kiemelkedő teljesítményével hozzájárul közösségünk fejlődéséhez és megerősödéséhez, s ahhoz, hogy a vajdasági magyar közösség gazdagabb és erősebb legyen. Mindezért nemrégiben vette át az Európa Alapítvány Pázmány Péter-díját Újvidéken, az Európa Kollégiumban. A kezdetekről, a munkásságáról, a vállalkozásáról, az oktatásról és a technika világáról is beszélgettünk vele. 

Hogyan indult a műszaki pálya iránti érdeklődésed?

– Édesapám 1999-ben alapította meg vállalkozását, amely hidraulikus hengerek gyártásával és karbantartásával foglalkozik. Gyerekkoromban tehát esztergapadok és munkagépek között nőttem fel, de a műszaki pálya iránti érdeklődésem csak középiskolás koromban ébredt fel igazán. A középiskola befejezése után egy nagy lépés következett az életemben: beiratkoztam az Újvidéki Egyetem Műszaki Tudományok Kara Mechatronika-Robotika-Automatizáció Tanszékére, annak ellenére, hogy a szerb nyelvet alig beszéltem.

Sok diák inkább Magyarországon folytatja tanulmányait, pontosan azért, mert félnek a szerb nyelvtől. Te hogyan küzdötted le ezt a félelmed?

– Az egyetemi közeg kezdetben ijesztőnek tűnt: a szakon mintegy 90 hallgató tanult, köztük mindössze egyetlen magyar évfolyamtársam volt, aki viszont folyékonyan beszélte a szerbet. Az első egy-két év rendkívül nehéz volt számomra, de megfogadtam, hogy bebizonyítom magamnak, képes vagyok leküzdeni az akadályokat. Ebben sokat segített, hogy egy támogató közegbe kerültem, ahol barátokra leltem, akik biztattak és mellettem álltak. Úgy gondoltam, nem baj, ha hibázom – a hibákból tanulni lehet. Nem számított, ha helytelenül beszéltem, hiszen tudtam, a próbálkozások visznek előre, csak ily módon fejlődhetek. Persze ott volt a félelem, hogy találkozok atrocitásokkal, esetleg kinevetnek vagy mutogatnak rám, de elhatároztam, hogy ezeket a helyzeteket egyszerűen elengedem. Olyan emberekkel vettem körül magam, akik értékelték az igyekezetemet, és segítettek beilleszkedni. Ami pozitív, hogy sosem tapasztaltam megkülönböztetést a tanáraim részéről, sőt mindig megértőek voltak velem szemben. Hamar rájöttem, hogy a legnagyobb akadály valójában én magam voltam: a saját kételyeim és félelmeim. Amikor ezeket sikerült legyőznöm, minden sokkal könnyebbé vált. Fontos tanulságként éltem meg, hogy a nyelvi akadályok helyett érdemes inkább a nyelvi lehetőségekre koncentrálni. Ahány nyelvet ismerünk, annyi új lehetőséget kapunk. Ha például megtanulunk szerbül, az nemcsak a mindennapi életünket könnyíti meg, hanem egy életen át kamatoztathatjuk. Egy nyelv elsajátítása 1-2 év, de a befektetett idő a következő 50-60 évre szóló előnyöket jelenthet. Ugyanez igaz az angolra is, különösen a technika világában, ahol ez a meghatározó nyelv. Úgy gondolom, hogy a nyelvtanulás az egyik legjobb befektetés, amit valaki tehet önmaga fejlődése érdekében.

Huszonnégy évesen alapítottad a saját vállalkozásodat. Mesélj a kezdetekről és a hozzá kapcsolódó élményeidről.

– 2020-ban kezdtem el igazán érdeklődni a dróntechnológia iránt, és meg is rendeltem az első permetező drónomat, ami nemcsak az én első drónom volt, hanem az ilyen típusú drónok közül az első, amely Szerbiába érkezett. A doktori kutatásaim alapeszköze lett, és hamar rájöttem, hogy ez az innováció nemcsak tudományos, hanem üzleti lehetőségeket is tartogat. Ez volt az a pont, amikor hosszú idő után visszataláltam a gyökereimhez, a mezőgazdasághoz. Az áttörést a Prosperitati Alapítvány startup pályázata hozta, amely lehetővé tette számomra, hogy újabb, felmérési célokra alkalmas drónt vásároljak, és megalapítsam a Dronteh elnevezésű cégemet. Ennek köszönhetően üzleti irányba is tovább fejlesztettem az ötletem. Vállalkozói családban nőttem fel, ahol mindig azt láttam, hogy a siker a kemény munka, a kockázatvállalás és az elhivatottság eredménye. Ez is inspirált arra, hogy én is megpróbáljam. Azt gondolom, a vállalkozás olyan, mint egy gyerek: gondoskodásra, odafigyelésre, fejlődésre van szüksége, hogy idővel egyre nagyobbra nőjön és sikeres legyen. A kezdő vállalkozók számára ma már számos támogatás elérhető, például mentorprogramokon keresztül, ami óriási segítség lehet az induláshoz.

Immár négy éve tanítasz a Szabadkai Műszaki Szakfőiskolán is. Milyen tanár Pletikoszity Árpád és mit gondol a mai fiatalokról?

– Habár alkalmazkodó típus vagyok, vannak elvárásaim, módszereim, amikből nem engedek, de igyekszem korszerű maradni. Fontosnak tartom a tanár-diák távolságot, ugyanakkor hiszek abban, hogy nem a teljes csend és feszes fegyelem visz előre, hanem az együttműködés. A hagyományos egyéni osztályzás mellett nagy hangsúlyt fektetek a csoportos osztályzásra, illetve a csoportos visszakérésekre, hiszen ezek révén a diákok együtt tanulnak és fejlődnek. Szeretem követni az aktuális trendeket, és azokat a klasszikus oktatási eszközökkel ötvözve igyekszem hatékonyabbá tenni. Azt látom, hogy a hagyományos oktatási módszerek már nem igazán működnek: az, hogy lediktálom a feladatot, majd év végén kikérdezem őket, ma már nem kelt érdeklődést. A diákok hozzászoktak ahhoz, hogy gyorsan kapják az információkat, és villámgyorsan döntenek arról, hogy valami érdekli-e őket vagy sem. Ha egy téma nem ragadja meg őket az első két percben, az utána következő tanóra szinte elveszett ügy. Ezért teljesen új szemlélettel kell megközelíteni őket. A mai fiatalokról pedig az a véleményem, hogy ők már máshogy működnek, mint ahogy azt megszoktuk. Az egyetemisták között eltöltött idő alatt hamar rájöttem, hogy néhány év korkülönbség is elég ahhoz, hogy érezhető eltéréseket lássak a hozzáállásukban és mindennapjaik felépítésében.

Nemrégiben átvetted a Pázmány Péter-díjat. Hogyan fogadtad az elismerést?

– Megtisztelő, de soha nem az elismerésekért dolgoztam. Jóleső érzés, hogy a munkámat elismerik, hogy látják az emberek, amit csinálok. Azt, hogy nemcsak saját célból, hanem a közösségért is dolgozom, a falumért, az emberekért. Egy civil szervezetet is vezetek Oromon, ahol a helyi fiatalokat támogatjuk és motiváljuk. A barátaimmal például egy régi épületből alakítottunk ki egy közösségi helyet, ahol eleinte csak önkéntes munkát végeztünk, majd községi pályázatokból, és a Magyar Nemzeti Tanács pályázataiból felszereltük és működőképessé tettük, és most már anyagilag is tudjuk finanszírozni a tevékenységeket. Újraélesztettük az asztaliteniszt a faluban, sikerült elindítanunk az atlétika sport űzését. Rendszeresen részesei vagyunk a helyi eseményeknek, helyi versenyeket szervezünk, támogatjuk a sakk-klub működését, valamint filmvetítéseket is szervezünk. Mindig is Orom volt az otthonom. Soha nem merült fel bennem, hogy máshol éljek. Imádom ezt a falut, az itt élő embereket és a közösséget, amely körbevesz. Ha az ember ügyes, feltalálja magát a jég hátán is, a földrajzi elhelyezkedés nem minden esetben meghatározó.

Kik bátorítottak az életedben, illetve milyen meghatározó pontok voltak az életed során?

– Az egyetemi élet alatt zajló versenyek tapasztalatai olyan értékeket alakítottak ki, amelyek alapjaiban formálták meg az életszemléletemet. Az otthonról kapott szeretet, valamint a család támogató jelenléte mindvégig biztosította a stabil hátteret a fejlődéshez. Ugyanakkor a feleségem minden mozzanatomat leköveti, és tudja, hogy mikor mi történik. Ő az, aki mindig  görbe tükröt mutat, és a másik oldalról is próbál szembesíteni a dolgokkal.

Szerinted mi a sikered titka?

– Nagyon kitartó vagyok minden feladatban. A végsőkig ki kell tartani, és ez a kitartás az, ami előre visz mindig, akkor is, ha neki is ütközünk egy falnak.

Mit gondolsz a mesterséges intelligenciáról?

– A mesterséges intelligencia az elmúlt időszak egyik legmeghatározóbb eszköze, ami alapjaiban formálja át mindennapjainkat. Nem csupán egy technológiai eszköz, hanem egy olyan erő, amit mindenkinek el kell sajátítania – helyesen és felelősséggel használva. Az MI előnyei messze túlmutatnak a szakmai környezeten: a hétköznapok szinte minden területére begyűrűztek. Én magam szinte mindenhol kiaknázom az általa nyújtott lehetőségeket, legyen szó munkáról vagy egyszerűbb feladatokról.

És a robotokról?

– A robotok kapcsán hasonló átalakulás figyelhető meg. Ezek megállíthatatlanul a hétköznapjaink részét képezik, már nem fogunk tudni megszabadulni tőlük. Nem a klasszikus, emberformájú gépeket kell elképzelnünk, hanem azokat az eszközöket, amelyek észrevétlenül beépülnek az életünkbe: idővel önjáró autók, intelligens háztartási gépek, sőt, akár a jövő éttermeinek személyzete is. Ezek a technológiák a hétköznapi rutinfeladatokat veszik át tőlünk, egyre több előnyt fognak hozni nekünk, egyre több hétköznapi, egyszerű munkát fogunk tudni átadni, ezáltal lesz lehetőségünk foglalkozni azzal, ami valóban számít, amelyek valóban értéket teremtenek az életünkben.

Hol látod magad 5-10-15-20 év múlva?

– Ugyanazon az úton szeretnék haladni, amelyen most is járok, csak még ügyesebben és nagyobb sikerekkel. A célom egyszerű, de egyben ambiciózus: boldognak lenni, és közben elérni mindazt, ami számomra jelentőséggel bír. És igen, miért ne álmodhatnék nagyot? A jövőben én leszek a Balkán legtöbb drónnal rendelkező cégének a vezetője.