Szinte minden újvidéki zenekarban van legalább egy magyar nemzetiségű zenész. Mikor ezzel szembesülök magyarként, valahogy jó érzéssel tölt el. Ennek ellenére soha nem gondolkodom nemzetiségi alapon, ki a magyar, ki nem magyar egy zenekarban.
Ezt Ispán András, Újvidék egyik legismertebb basszusgitárosa mondta nekem, amikor legutóbb találkoztunk egyik kedvenc sörözőjében, az újvidéki Heréskert városrész közepén. A helyszín megválasztása nem volt rossz. A klasszikus pop-rock-punk zene mellett órákig elbeszélgettünk, leginkább „mindenről is.”
A beszélgetés alapját a járványügyi korlátozások feloldását követő BES/Pero Defformero koncertje szolgáltatta. András mindkét együttesben bőgeti hangszerét, ezek mellett pedig számos formációban megfordult az idők során. Láthattuk már őt Deák Bill Gyula mellett is a színpadon, vagy a jugoszláv Divlje Jagode heavy metal bandában pengetni, de erősítette ő már az Amok és számtalan más nemzetközi és hazai projekt sorait is.
A bőséges aktuális téma ellenére a beszélgetés „átkacskaringózott” András egész zenészkarrierjére. Amit még a beszélgetés elején megtudtam: ha újból kezdhetné az életét, egy dolgon nem változtatna biztosan, mindig metálzenét hallgatna, és ehhez a kultúrához szeretne tartozni.
A továbbiakban inkább olvassuk az ő beszámolóját, fölösleges kérdések nélkül.
ÚT A POKOLBA
– Soha nem voltam az a népszerű gyerek, inkább kívülálló, visszahúzódó típus. Én, ahogy észrevettem, általában ezekből lesznek később a metálosok. Nem vagyok pszichológus, de szerintem ezt bizonyára meg lehetne magyarázni ilyen alapon is. A zene engem a 3-4. osztályban kezdett vonzani. Amíg mások fociztak, addig én otthon játszottam, zenét hallgattam. Hogy ez mikor kezdődött? Szüleim is hallgattak otthon zenét, voltak otthon The Beatles-, The Rolling Stones-, de komolyzenei és jazzlemezek is. David Bowie-t magamtól hallgattam már, pár évvel később pedig már a ZZ Top Recycler és Alice Cooper Trash lemeze megvolt, tehát kb. 11 éves koromban elindultam a rockzene útján.
– Volt két osztálytársunk, akik már akkoriban belemélyedtek a punkzenébe. Robi barátommal akkor kitaláltuk, hogy mi pedig legyünk heavy metalosok. Persze rájöttünk, hogy akkor ehhez az kell, hogy hallgassunk metálzenét is, nem egészen tudtuk viszont, mi is az. Ekkor Robi vett egy akkoriban divatosnak számító, német nyelvű Bravo magazint, és onnan kileste, mi az a heavy metal. Ez volt akkor az AC/DC, Scorpions, Alice Cooper, én pedig nagyon megkönnyebbültem, mert ugye az utóbbit már szerettem akkor is. Zenét szerezni persze nem tudtunk, volt viszont egy osztálytársunk, Kovács Kinga, akinek apukája, Kovács Károly közismerten nagy lemezgyűjtő volt. Őt kértük meg, másoljon át nekünk zenéket, így jutottunk hozzá a muzsikához, aztán persze már mi is bővítettük a kollekciót.
– Általában a basszusgitárt és a ritmusgitárt figyeltem a zenében, és nagyjából két évvel később éreztem arra késztetést, hogy magam is zenéljek. Ekkoriban még az unokatesóm hangszerét nyúlkáltam le, ő mutatta az első fogásokat. Ezt követően még eltelt 1-2 év, talán 16 is voltam, mire megvettem az első basszusgitáromat. Persze jött sok más műfaj is később, hallgattam bizonyos mértékig rapet is, főleg a basszus miatt, meg hardcore-t, de az igaz szerelem mindig a metálzene maradt.
KOROMFEKETE
– Az első basszusgitár megszerzése nem volt könnyű, mert ez pont egybeesett a háborús időszakkal. Voltak a szüleimnek szlovéniai barátai, akikkel együtt jártunk nyaralni hosszú éveken át. Mikor szétesett az egész ország és jött a nacionalista őrület, akkor is tartottuk a kapcsolatot. Egyik alkalommal küldtek nekem 200 márkát, hogy legyen pénzem pizzára vagy mozira. Na én abból a pénzből vettem meg az első hangszerem, ami egy Jolana volt, egy csehszlovák hangszer. Nem nagy valami, de legalább lehet rajta játszani. Megvan a mai napig, sőt, a Pero Defformero Hipster klipjében is azon játszom. Sokan visszamennének ezekbe a korai tiniévekbe, hát én biztos nem. Nagyon keserű időszak volt az, nem is volt nagyon kedve kijárni az embernek, nem is volt miből, a havi 10–20 márkás fizetésből nem is lehetett sehova.
– Én a zenébe menekültem, otthon ültem, és sokat gyakoroltam. Aztán nem csajok miatt kezdtem el játszani, hanem mert végre találtam egy dolgot, amit tudok, és jó vagyok benne. Megeshet, hogy ez kompenzáció volt, így mai fejjel visszagondolva. Mások csajoztak, én meg, mivel inkább befeléforduló voltam, basszusoztam. Nem az az arc voltam, aki elmegy egy buliba, előkap egy akusztikus gitárt, és akkor majd ő a lányok előtt rázendít egy Balašević-dalra. Ez engem nem érdekelt. Persze lelkesedéssel tele voltam, hogy majd lesz zenekarom. Folyamatosan próbálkoztunk is egyik gitáros haverommal, de nem volt dobos, aztán meg akit találtunk '94 vége felé, mint kiderült, nála még én is jobban doboltam. Van ez így...
– Az első zenekaromba 1995-be léptem be. Erről az együttesről nem hallhattak sokan, mert csak két fellépésünk volt. Az első koncertélményei szinte mindenkinek rosszak. Szarul szól, nem hallasz semmit, lámpaláz, hamis ének, szétesett ritmusok, hamis gitárok. Nálunk az volt, hogy kimentünk a színpadra, és nyomtunk egy kurva jó koncertet, nem volt benne hiba. Már az első koncerten megütöttünk egy olyan szintet, amit más zenekarok csak később. Az együttes neve egyébként Jet Black volt, és sajnos felvételekre nem volt soha pénzünk, pedig készültek saját szerzemények. Léteznek házi felvételek, de ezeket azért nem hoznám nyilvánosságra, nagyon demó, nem állnák meg a helyüket manapság. Sajnálom ezt az egészet, mert szerintem ez egy tehetséges banda volt.
METÁL MUZSIKA A HÁBORÚ IDEJE ALATT
– Nagyon hirtelen vége lett ennek a bandának, mert a gitárosban, aki a dalszerző is volt, talán hirtelen fellángolt a „hova születtem” érzés, és nem látta többet értelmét annak, hogy gitározzon, és hirtelen abbahagyta a zenélést. Mi akkor persze nem tudtuk, hogy ez egy fél évre szól, és nagy pofont adott mindenkinek. Feloszlottunk, mert még esélyünk sem volt még egy olyan gitárost találni. A többiek el is álltak a zenéléstől, én nem adtam fel. Vicces, hogy mi azóta is jó haverok vagyunk, együtt rostélyozgatunk az egykori zenésztársakkal, és még ezeket az eseményeket is az együttes nevén futtatjuk, de nem zenélünk továb.
– Ezt követően egy pop cover-zenekarral játszottam, rövid ideig. A tapasztalt zenészeknek mindig szükségük van egy megbízható zöldfülű basszusgitárosra, én pedig akkoriban nyitott voltam mindenre. Ez azért volt érdekes, mert ott tanultam egyfajta profizmust. Ez nekem mindig fontos volt, hogy minőségien zenéljünk, ne legyünk igénytelenek. Nem akartam sose részegen zenélni, igyekeztem mindig megbecsülni a közönséget. Ebben a haknizenekarban tanultam meg, hogy ezt is lehet zsilettre begyakorolni, minőségien csinálni. Akármikor látom ennek a professzionalizmusnak a hiányát, én kiakadok. Ebben a bandában egyébként Aleksandra Radović énekelt akkor, aki jelenleg elismert könnyűzenei énekesnő. Ő akkoriban fejezte be tanulmányait az akadémián, gondolom, szüksége volt egy kis pénzre, mint mindannyiunknak. Én ezzel a bandával csak pár koncertet nyomtam le, de tapasztalat szempontjából hasznos volt.
– Ami a következő és komolyabb bandám volt, az a Corpus Delicti, amit 1997-ben alapítottunk és 2001-ig működött. Társadalomkritikus dalaink voltak, fontos üzenetekkel, és a tragédia benne, hogy ma is aktuálisak lennének, pedig mi ezt huszonhárom évvel ezelőtt írtuk. A zene progresszív volt, de nem metál. 21-22 éves fejjel mi agyonzenéltünk mindent, és akkoriban kezdtek megjelenni elérhetőbb áron processzorok, és meg tudta bárki venni, aki olyan hülye volt, mint én, hogy csak erre spórolt. Akkoriban lettek divatosak ezek az elektronikus hangzások, tarolt a Darkwood Dub együttes, a sok érdekes effekt, és mi természetesen mindent kihasználtunk.
– A mi zenénkben a technohangzások, a metál és a pszichedelia találkozott. Nagyon különböztünk a zenekaron belül, és az volt a kompromisszum, amit megalkottunk. Én úgy álltam hozzá, hogy oké, én egy metál basszusgitáros vagyok, egy metálrajongó vagyok, s ez nem olyan zene, de mégis magaménak éreztem.
– Amit sajnálok ebben a történetben, hogy mivel rossz helyen voltunk rossz időben, kevés volt a koncertünk. Az viszont kárpótol, hogy készült egy lemezanyagunk, de soha nem jelent meg. Ezt szándékomban is áll előbb-utóbb valami platformra feltenni végre, nem csak tervezni mindig.
A Deák Bill Blues Band három kőbányai zeneiskolás tagja, Sziget fesztivál Blues színpada mellett. Balról jobbra: Horváth Zsolt billentyűs (ma a Lord zenekar tagja), Ispán András és Szabó Csaba dobos, aki ma is Deák Bill zenekarában van
PROFESSZIONISTA METÁLMUZSIKUS
– Ebben a bandában egyébként Szloboda Tibi volt az énekes 1999-től, akit az M-Virusból már lehetett ismerni, később pedig az Amok zenekarban is együtt zenéltünk, valamint volt egy Southern Society nevű bandája is később. Vele egyébként a bombázások ideje alatt ismerkedtem meg. Már megőrültem az unalomtól, szétszerepjátékoztuk magunkat, és úgy döntöttem, elmegyek az újvidéki diákszínpadra a változatosság kedvéért. Ott ismerkedtünk meg, és én akkor elhívtam a bandába zenélni. Összebarátkoztunk, és mivel ő zentai, közelebb is volt a magyar kultúrához, tőle sok mindent megtudtam. Ő mesélte nekem, hogy létezik Budapesten a Kőbányai Zenei Stúdió, miről is szól az, és kedvet kaptam a továbbtanuláshoz.
– El is mentünk a felvételire, mindkettőnket felvettek, de közben Szloboda Tibi úgy döntött, mégsem megy oda, mert felajánlották neki az igazgatói posztot a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban. Én meg felmentem úgy, hogy hát jó, akkor megpróbálom, és máig nem bántam meg. Néha elkap a nosztalgia, hiányoznak az ottani, magyarországi barátok, ismerősök, emberek. Sajnálom, hogy ritkán vagyok ott, de szerencsére itthon is jól elvagyok.
Folytatjuk
