A magyar kultúra napja délvidéki központi ünnepségén vette át dr. Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke a Vajdasági Magyar Szövetség Aranyplakett díját. Mint a rendezvényen elhangzott, ő életével, mindennapjaival cselekvőn vallja és tanítja, hogy Szent István örökösei vagyunk, és itt, a Kárpát hazánkban csakis együtt, egymással együttműködve maradhatunk meg – keresztény hittel és hűséggel, nemzetszeretettel, szervezettséggel, az összetartozás határokat nem ismerő igazságában. A zentai díjátadó ünnepség után alkalmunk volt beszélgetni dr. Kövér Lászlóval.
Az idén önnek ítélte oda a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség az Aranyplakett díjat. Hogyan fogadta az elismerést?
– Amikor dr. Pásztor Bálint, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke közvetítette felém a felkérést, miszerint elfogadnám-e az elismerést, természetesen igent mondtam. Nagyon jólesik. Megtisztelő és megható, hogy rám gondoltak. Hálás szívvel fogadtam el. Azonban, szeretném kihangsúlyozni, hogy ezt a díjat, bár személyemnek szól, nem csak én kapom. Ez mindenki elismerése, aki a magyar nemzetpolitika alakításában, fenntartásában és formálásában részt vett, és ma is részt vesz, az utolsó választópolgárt is beleértve.
Az Aranyplakett díj átadásának ünnepélyes pillanata (Gergely Árpád felvétele)
A vajdasági magyar kulturális örökség megőrzése és fejlesztése érdekében milyen konkrét lépéseket tartana fontosnak megtenni?
– Ez az ünnepség számomra egy olyan élmény volt, amely alapján azt merem mondani, hogy jó kezekben van a délvidéki művelődés és kultúra ápolása. Nemcsak arra gondolok, hogy ezen az eseményen egy színvonalas műsort láthattunk, hanem arra is, hogy mindezen keresztül érzékelhető volt az az elköteleződés és érzelmi kötődés, ahogyan a közönség fogadta ezt az alkalmi összeállítást. Ez annak a jele, hogy a közösség lelkileg egyben van. Bár lélekszámban a vajdasági magyarság tizedelődött meg a legjobban az elszakított nemzetrészeink közül, de lelkiekben az egyik legerősebb. Ha ez megvan, akkor úgy vélem, ebből fakadóan következik minden más. A magyar kormány ebben úgy tud segíteni, hogy azokat a közösségeket, amelyek önerőből különféle programokat tudnak szervezni, még jobban hozzásegítse ahhoz, hogy ne szűkös anyagi körülmények között kelljen ezt megtenniük, hanem méltón, – ha szabad úgy mondanom –, kényelmesen rendezhessék meg azokat a programokat, amelyeken a közösség jól tudja magát érezni. Azt tapasztalom, hogy amikor az anyaország egy-egy egyesületnek anyagi támogatást ad, akkor nem az a lényeg, hogy most ezzel a segítséggel közelebb kerültek a saját céljaikhoz, hanem az, hogy ezáltal is érzik, nincsenek magukra hagyva, és részesei egy nagyobb, nemzetközi közösségnek.
Hogyan látja a délvidéki magyarság jelenlegi helyzetét?
– Úgy értékelem, hogy a helyzetük most jobb, mint az elmúlt száz évben bármikor. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy olyan, mint amilyennek lennie kellene, hanem, hogy az elmúlt több mint tíz évben a korábbi szerb–magyar államközi és nemzetek közötti viszonyokhoz képest óriási előrehaladást tettünk, nemcsak a megbékélés útján, hanem a sorsközösség felismerésében is. Remélem, hogy ebből egy idő után olyan pragmatikus együttműködés alakul ki a két ország és a két nemzet között, amit nem kell különösen szóvá tennünk, hiszen nem lesz benne semmi rendkívüli, épp ellenkezőleg, a mindennapok része lesz. Ez hozzá fog járulni a délvidéki magyarság jólétének gyarapodásához is. A legnagyobb kihívás a demográfiai kérdés, de ez ugyan úgy érint minden közösséget. Ahogyan az ünnepi beszédemben is említettem, a délvidéki magyarságot nem két háború sújtotta a XX. században, hanem három. Ez drámai fogyást, lélekszámbeli apadást eredményezett az itt élő közösségben. A délvidéki magyarság mégis megmaradt, azonban most nem a háborúktól kell félni, hanem attól, hogy a fiatalok megélhetési problémák miatt elvándorolnak. Addig nincs baj, amíg Magyarországon vagy Nyugat-Európa más országaiban próbálják megteremteni az egzisztenciájukat, majd visszaköltöznek a szülőföldjükre. Örömmel látom, hogy ezt egyre többen megteszik. A gond akkor kezdődik, amikor külföldön telepednek le, ott képzelik el a jövőjüket. A magyar kormány ezért mindenekelőtt az elvándorlás gazdasági okait igyekszik orvosolni. A gazdaságfejlesztési programmal próbálunk segítséget nyújtani. Ennek köszönhetően már több ezer magyar családnak sikerült anyagi támogatást biztosítani ahhoz, hogy szülőföldjén tudjon boldogulni. Úgy vélem, hogy amit Magyarország anyagilag elbír, azt igyekszünk megtenni. Sajnálatos dolog azonban, hogy az elmúlt három évet beárnyékolta az orosz–ukrán háború, és a szankciós politika miatt a támogatásokat nem tudtuk olyan mértékben növelni, mint ahogyan szerettük volna, illetve szükség lett volna rá. Reméljük, ez az esztendő tartogat majd olyan fordulatokat a magyar gazdaság számára is, amelynek köszönhetően a nemzetpolitika is tovább fejlődhet. Megjegyezném, hogy bár fontosak az anyagiak, mégsem elégséges feltételei annak, hogy egy közösség lélekszáma gyarapodó pályára álljon. A legfontosabb a lelki, erkölcsi erőtámasz, amit a családok és a szűkebb közösség tud megadni a fiataljainak. Ennek értelmében felelősség hárul az egyházainkra, a közösség minden tagjára és saját magunkra is.
| Nem véletlen az, hogy Közép- és Kelet-Európa ma jobb erkölcsi és mentális állapotban van, mint Nyugat-Európa, amelyiknek nem kellett negyven éven keresztül a kommunizmusnak alávetnie magát. Az ebből fakadó nyomás, kihívás megerősítette az emberek ellenálló képességét, és ez egy közösség esetében is így van. Én azt látom, hogy amit eddig tragédiaként, balsorsként voltunk kénytelenek elkönyvelni – nem ok nélkül –, az egyúttal az az erő is volt, ami a jövőre vonatkozóan kiaknázható. |
Miben látja a délvidéki magyarság erősségét?
– A lelkierejükben. Az élet próbára tette a különböző országokba szakadt magyar közösségeket, különféle politikai, gazdasági viszonyoknak voltak kitéve. Nem feltétlenül azok a közösségek teljesítenek a legjobban, amelyeknek relatív kevesebb szenvedés és kín jutott, hanem épp ellenkezőleg, amelyiknek a legtöbb kijárt ezekből. Nem véletlen az, hogy Közép- és Kelet-Európa ma jobb erkölcsi és mentális állapotban van, mint Nyugat-Európa, amelyiknek nem kellett negyven éven keresztül a kommunizmusnak alávetnie magát. Az ebből fakadó nyomás, kihívás megerősítette az emberek ellenálló képességét, és ez egy közösség esetében is így van. Én azt látom, hogy amit eddig tragédiaként, balsorsként voltunk kénytelenek elkönyvelni – nem ok nélkül –, az egyúttal az az erő is volt, ami a jövőre vonatkozóan kiaknázható.
Mit üzenne a délvidéki magyarságnak?
– Semmiképp ne adják fel, ha ennyi viszontagság után még mindig létezik magyarság itt, Vajdaságban. A jövő sem lesz könnyebb, talán annyiban, hogy több háború már ne sújtsa Közép-Európát és a magyar közösségeket. Ezért imádkozunk, ebben reménykedünk. Ha ez így lesz, akkor már csak rajtunk múlik, hogy újra gyarapodó pályára tudjuk-e állítani a népesedési folyamatokat. Az elmúlt ezer esztendőben jó néhány megpróbáltatásban volt részünk, ami talán más népeket elsodort volna egyszer s mindenkorra a történelem színpadáról, mi mégis itt vagyunk. Ha ezt a Jóisten megengedte, akkor valószínűleg valamilyen terve van velünk. Tartsunk ki, és próbáljunk hallgatni rá!
Nyitókép: Dr. Kövér László a magyar kultúra napjának délvidéki központi ünnepségén (Gergely Árpád felvétele)
