Elmennek mind a legjobbjaink, írtam valamikor, nagyon régen a nekrológban egy nagy emberünk halálakor. Vagy a tavasz viszi el őket, vagy a nyár, az ősz, vagy éppen a hol fehér, hol meg fekete tél, mint ahogy most ez az idei elvitte barátunkat, Hódi Sándort.
Nagy űr támadt utána, írhatnám most, hogy eltemettük Budapesten, a rákoskeresztúri temetőben, de hát látszólag nem támadt semmilyen sem. Legfeljebb a családja, néhány itt felejtett barátja, tisztelője, harcostársa körében, máshol semmilyen sem. Az újságok és más tájékoztatási eszközök nem voltak tele értő méltatásokkal, emelkedett megemlékezésekkel, gazdag és szerteágazó életpályájának felidézésével, életünket meghatározó művei részleteinek közlésével, egyszóval úgy ment el, ahogy az utóbbi időben élt: szinte észrevétlenül.
Pedig hát valóban egyik legnagyobb emberünk halt meg december utolsó napjaiban, a magunk rendszerváltásának egyik elindítója, alakítója, első politikai önszerveződésünk, a történelmi VMDK kezdeményezője és alelnöke, az elcsatolt nemzetrészek számára azóta is modellként szolgáló hárompillérű autonómiatervezet egyik megálmodója és összeállítója, a Széchenyi István Stratégiakutató és Fejlesztési Intézet, a Selye-Szabó Stresszkutató Intézet létrehozója, de annak idején ő volt az újjászervezett, Csoóri Sándor nevével fémjelzett Magyarok Világszövetsége legrangosabb délvidéki tisztségviselője, a Közép-Európai Népcsoportok Fórumának elnöke, a Vajdasági Magyar Szövetség egyik kezdeményezője és alapító tagja, s természetesen tagja lett első kisebbségi parlamentünknek, a Magyar Nemzeti Tanácsnak is…
A nyolcvanegy éves korában elhunyt dr. Hódi Sándor tudó kutató volt, a délvidéki magyarság egyik legkiválóbb írástudója és közéleti embere – akit egy méltatója a közösségteremtés pszichológusának nevezett –, lenyűgöző életművet alkotott: több mint harminc önálló kötet, több száz fontos tanulmány, esszé, rengeteg cikk, előadás, interjú, két vaskos lexikon és ezernyi más műfajú írás jelzi a több mint fél évszázados pálya állomásait és eredményeit.
,,Boldog ember, akinek megadatott – vagy ő teremtette meg erre a lehetőséget? –, hogy egész életében azzal foglalkozzon, ami igazán érdekli, igazán foglalkoztatja: a magyarság és a kisebbségi magyarság sorskérdései, múltja, jelene és jövőbeli lehetőségei”, írja férjéről dr. Hódi Éva, aki hű társként, szerkesztőként, lektorként, szövetségesként menetelt vele az úton. Közös munkálkodásuk során a Hódi házaspár sok egyéb mellett példátlan intézményes feladatra is vállalkozott, amikor a nevükkel fémjelzett Széchenyi István Stratégiakutató Intézet és az adai Szarvas Gábor Nyelvművelő Egyesület kiadásában – kettőjük többéves, rendkívüli munkájával –, először 2004-ben, majd bővített formában közreadták a Vajdasági Magyar Ki Kicsoda 2010 című kiadványt, régiónk közéleti regiszterét, vagy ahogy egyik méltatója találóan nevezte, a nemzetegyesítés gyakorlati segédkönyvét. (Néhanapján még belelapoz valaki?!)
A lexikon hátsó borítóján Hódi Sándor következő ajánlása olvasható: ,,Lélekben egy közösség akkor érett, társadalmilag akkor fejlődőképes, ha tisztában van saját értékeivel, megbecsüli magát, közösségi identitással rendelkezik. Ami fordítva is igaz: ha valamely közösség saját nagyjait nem becsüli, ha kábán átnéz a fejük felett, miközben csodálja más népek nagyjait, ha saját teremtő akarata helyett mindig mások normáihoz igazodik, sorsa az enyészeté. Kiadványunknak az a célja, hogy felmutassuk saját szellemi értékeinket, erősítsük közösségünket hitében és emberi kötélékeiben.”
Ezt tette Hódi Sándor egész nemzetünk számára fontos könyveiben, többek között a Létélményés valóságban, az annak idején (1979-ben) nagy hullámverést keltő és szokatlan érdeklődést kiváltó öngyilkosság-kutatási katekizmusában, A ,,meghívott”halálban, a Táj és lélekben, A nemzeti identitás zavaraiban, a Jugoszlávia bombázásában, A lélek útvesztőiben, a Légüres térben, A tudás határaiban, A tehetség kérdőjeleiben vagy az Életpszichológiában…
A bánsági Nagytószegen (amelyet manapság többnyire már csak Novi Kozarcinak neveznek) született, élete meghatározó szakaszában Adán tevékenykedő dr. Hódi Sándor kimagasló szellemi tevékenységéért kiérdemelte a Magyar Örökség díjat, a Bethlen Gábor-díjat, a Berzsenyi-díjat, a Kemény Zsigmond-díjat, az Üzenet-díjat, az Aracs-díjat, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség legrangosabb elismerését, a Magyar Életfa díjat, feleségével együtt a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja…
Annak idején ennek a megkésett búcsúsoroknak az írója méltatta Hódi Sándor egész nemzetünket gazdagító szellemi teljesítményét a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében, ahol egyebek között Hajnal Jenőnek, a Magyar Nemzeti Tanács akkori elnökének egy szép gondolatát is idézhettem:
,,Hódi Sándor születésnapja alkalmából ezt a közösségünkről kiállított lelki és társadalmi diagnózist szeretnénk megköszönni neki, mert arra, ha akarjuk és merjük, cselekvő akarattal a jövőnket építhetjük. Az életút ismeretében pedig merjük végre elhinni valakiről, aki közülünk való, hogy a Kárpát-medencei magyarság egyik legsokoldalúbb, legfelkészültebb, gyakorlati tapasztalattal rendelkező szellemi vezéregyénisége, akiről egyik méltatója azt írta helyénvalóan, hogy érdemes a szavára figyelni.”
Igen, életében is érdemes lett volna a szavára figyelni. Most, a halála után, ha már nem sirattuk el méltóképpen, tegyünk meg annyit, hogy legalább egy kötetét emeljük le a könyvespolcról. (Már akinek van Hódi-kötet a könyvespolcán.) Hiszen mindegyiket rólunk és nekünk írta.
Isten veled, Sándor!
Nyitókép: Gruik Ibolya archív felvétele
