Zentán a Teatrum Neked! színházi fesztivál második napján játszották a Neil LaBute művéből készült Fat Pig– Kövér disznó című vígjátékot. A történet főszereplője Helen – Balázs Andrea személyesíti meg a színpadon –, aki hadat üzen a női szépségről alkotott sztereotípiáknak. A szerelmi történet főhőse molettebb alkatával is csábító, önazonos és jókedélyű nő, ám az iránta gyengéd érzelmeket tápláló Tom a munkahelyén állandó viccelődés, szekírozás tárgya Helen testalkata miatt. Ez az előadás számos kérdést vethet fel bennünk, például, hogy megtartható-e önmagunkba vetett hitünk? Vagy, hogy milyen hatással van az életünkre a fizikai megjelenésünk? Ilyen és ehhez hasonló kérdésre kerestük a választ, amikor Balázs Andrea színművésszel beszélgettem.
Balázs Andrea színművész (Fotó: Gergely Árpád)
A színésznőt, úgy hiszem, nem kell bemutatni az olvasóknak, hiszen sok előadásban és filmben is szerepelt már, ám a legtöbben talán a magyarországi CBA üzletlánc reklámjából ismerhetik, mint Kasszás Erzsit. Emellett szerepelt még A nagy duettben, a Konyhafőnök VIP-ben, valamint jelenleg a Duna Televízió Csináljuk a fesztivált című műsorának zsűritagja.
Mesélj kérlek kicsit a mai darabról. Mi az alaptörténet?
– Neil LaBute Broadway-darabját hatalmas sikerrel játsszák külföldön, illetve operát is írtak belőle. Az egész műnek az esszenciája az a nő, akit én játszom, Helen. A történet szerint összeismerkedik egy jóképű sráccal és nagyon egymásba szeretnek, és egészen addig minden jól megy, amíg a férfi munkahelyén nem derül ki, hogy egy kövér nővel él együtt. A darab arra mutat rá, hogy az emberek hozzáállása hogyan változtatja meg az ő szerelmi kapcsolatukat. Miért gondolják az emberek azt, hogy az számít, hogy valaki hogyan néz ki? Ez tipikusan a „mit fog mondani a falu” történet.
Mit szeretnél tudatosítani a nézőkben ezzel a szereppel?
– A saját boldogságunk a legfontosabb, nem szabadna azzal törődnünk, hogy mit mondanak mások, mit mond a szomszéd, a főnököd, a barátod. Ez mind nem számít, mi vagyunk a fontosak, a saját boldogulásunk és boldogságunk. Ez nem önzőség, hanem a boldogságra való törekvésnek a lehetősége. Teljesen mindegy, milyen embertípusról beszélünk, pufi, magas, vékony, vézna, fiú vagy lány, a megkülönböztetés a lényeg. Nagyon sok esetben a környezetére ismer rá a néző, és elgondolkodik, hogy tényleg ilyen világban élünk? Az a fontos, hogy mit mond valaki arról, hogy kibe vagyunk szerelmesek? Közben semmi joguk és beleszólásuk nincs.
Milyen visszajelzéseket kapsz a nézőktől a produkció után?
– Rengeteg visszajelzést kapok, tudják az emberek, hogy velem lehet beszélgetni, és nagyon jólesik, ha írnak nekem. Sokszor osztják meg velem a hasonló történeteiket, nyíltan elmondják, hogy munkahelyen, otthon milyen bántások érik őket, és hogy erőt ad nekik ez a darab, és példaként szolgál, hogy így is lehet, ahogyan ez a nő csinálja. Sok embert elér ez az üzenet, ami nagyon fontos a számomra.
Mi vagyunk a fontosak, a saját boldogulásunk és boldogságunk (Fotó: Gergely Árpád)
Sok előadásban és filmben is szerepeltél már, van-e kedvenced? Melyik a legkedvesebb szerep számodra? Vagy az mindig a legutóbbi?
– Azt hiszem, mindig a legutóbbi a legkedvesebb számomra, de jelenleg is 9 előadásban játszom párhuzamosan. Mindig azt mondom, hogy azt szeretem a legjobban, amelyiket épp aznap adom elő. Folyamatosan tele vagyok izgalommal, vajon tetszeni fog-e a közönségnek, és valóban mindig a legkedvesebb számomra az, amelyiket épp játszom, egyiknek sincs nagyobb értéke, mint a másiknak.
A Csináljuk a fesztivált zsűritagja is vagy, mesélj kérlek erről egy kicsit.
– Nagyon szeretem, mivel magyarzene-rajongó vagyok, egyszerűen imádom a jó zenét. Kicsit olyan érzésem volt a felvételek alatt, mintha csak nekem készítenék az egészet. Hatvan olyan sláger volt, egészen a harmincas évektől a kétezres évekig, amit nemcsak tudok, hanem a saját zenei lejátszási listám alapkövei. Olyan slágerek, amelyek megmozdítják az ember szívét. Amikor jött a felkérés, hogy a zsűri tagja legyek, nagyon megörültem, és hatalmas megtiszteltetés számomra. Nem egyszerű a feladatunk, hiszen pontozni kell az előadásokat. Olyan kérés van felénk, hogy ne az előadót pontozzuk, hanem csak a dalt, de néha annyira magával ragad az egész, hogy nehéz csak a dalra koncentrálni. Nagyon sok fiatal keres meg a zenékkel kapcsolatban, hiszen ők ezeket nem ismerik, viszont nagyon tetszik nekik. Ez a műsor visszahozta a múlt zenéit.
Mennyire tudod a saját egyéniséged belevinni a zsűrizésbe?
– Azért is kértek fel, mert beleadom a teljes valómat. Nem tudok órákat egy helyben ülni, ha jó a zene, táncolni fogok, sikítozni, kiabálni, sírni, nevetni, mivel ösztönlény vagyok. A nézők közül sokan írnak nekem, és mindig azt mondják, hogy olyan vagyok mint a valóságban, nem mutatok mást a televízióban sem, magamat adom, és ez fontos.
Milyen vendégszerepelni Zentán és a határon túli magyar közönség előtt?
– Ez az első alkalom, hogy itt járok, de nagyon tetszik a város. Egy alföldi kisvárosban születtem, ami pont ilyen, békés, nyugodt és gyönyörű. Elképesztő hálát és szeretetet sugároz a határon túli közönség felénk, nekem ez mindig egy ünnepség, minden perc megéri, amit az otthonomtól távol töltök, amikor állva tapsol a közönség. Olyan érzés fog el olyankor, hogy legszívesebben odamennék és megölelnék mindenkit. Ez egy nagyon fontos pillanat, és megtiszteltetés számomra, hogy itt lehetek.
