Mit mesélne a pad, a vár, a busz vagy a híd, ha beszélni tudna? Mit mondana a Duna vagy a hajdani Szentháromság-szobor? Hogy érzi magát mostanában a Strand vagy a péterváradi nagy óra?
Ezekre a kérdésekre keresi a választ a vArt klub vajdasági művészi társulatának Egy város monológjai című előadása. A bemutatóra szombaton 19 órakor kerül sor az Újvidéki Színház nagytermében.
A város szája és szíve lenni
Crnkovity Gabriella, László Judit, Mészáros Árpád, Pongó Gábor, Ozsvár Róbert, László Roland és Tóth Dániel színészek a város szája és szíve lesznek egy órára, és verbális, illetve mozgáscentrikus jeleneteken keresztül tárják a néző elé Újvidék város múltját és jelenét.
Crnkovity Gabriella, Ozsvár Róbert, László Judit, Pongó Gábor, Tóth Dániel és László Roland a próba után (Fotó: Bozsoki Valéria)
Szalai Elor Emina ötlete nyomán Crnkovity Gabriella dolgozta ki az előadás koncepcióját. Ő a rendezője, koreográfusa és egyik szereplője. A színpadi eseményeket Klemm Dávid zenéje kíséri, a vizuális hatást pedig Szalai Bence és Zakinszky Márk videója, továbbá Németh Andreának, az Újvidéki Művészeti Akadémia hallgatójának az előadás idején a színpadon megszülető képzőművészeti alkotása erősíti. A fények játékát Majoros Róbert fénymester és csapata szolgáltatja. Az Újvidéki Színház a nagytermével, az Újvidéki Városi Kulturális Igazgatóság pedig anyagi támogatásával járult hozzá az előadás megvalósulásához.
Egy megerőltető próbára kukkantottunk be, majd elbeszélgettünk a színészgárda néhány tagjával.
Ide is haza jövök
Crnkovity Gabriella: Topolyai vagyok. Az első kötődésem a székvároshoz az Újvidéki Színház volt, ahová középiskolás koromban nézőként előadásra jártam. Meghatározó élmény volt számomra a Hair című musical. Újvidéken tanultam a Művészeti Akadémián, és szereztem színművészeti oklevelet. Kezdetben ijesztett a város a nagy forgalmával és a sok emberrel, akik között elveszettnek éreztem magam, nemegyszer eltévedtem. Fokozatosan megismerve a várost megszoktam, és éltem azokkal a lehetőségekkel, amiket nyújtott. Megszerettem és otthonommá lett. Hazautazáskor, amikor meglátom a Dunát, a Strandot, akkor úgy érzem, hogy itthon vagyok, és gyönyörű! Sok barátság itt kötődött, az életemnek egyik fele azonban a szülőhelyemhez és Zentához fűz. Újvidéken tanultam meg a színjátszás csínját-bínját a tanáraimtól, az Újvidéki Színház társulatának tagja lettem, itt született meg a gyermekem... Egyre több emlék köt a városhoz.
Az előadásunk egy kísérlet, megpróbálunk valami mást csinálni, mint eddig... A próbákon izgalmas felfedezéseket teszünk. Még nem dolgoztam zeneszerzővel úgy, hogy én mondom meg, hogy mit szeretnék hallani. Klemm Dávid nagyon gyorsan reagálva „találja meg” Újvidék hangjait, mi pedig elkészítjük a mozgásait és az atmoszféráját.
Crnkovity Gabriella rendező mutatja a mozdulatot a színészeknek
Az előadás ugyan nem kisgyermekeknek szánt mese, de a minden korosztálynak szánt produkció tánccal, videóval, szerintem egy nyolcéves gyermek is megnézheti, a látványával azonosulni tud – mondta az intenzív próba után az Újvidékről szóló történetről a színész-rendező Crnkovity Gabriella, aki egyszerre foglalkozott a darabbal, alakította ki az előadás koreográfiáját, adta a rendezői utasításokat, ötlötte ki a kosztümöket az alkotógárdával együtt. – Az izgalmas kísérlet része, hogy valójában mennyit bír el az ember – magyarázta.
A lehetőségek városa
Ozsvár Róbert: Amikor ide kerültem, Moholhoz, a szülőhelyemhez képest Újvidék nagyváros volt, tele újdonsággal. Egyetemi tanulmányaim során itt tapasztalatot és barátokat szereztem. A korábbi években moziba, színházba, képkiállításra meg szórakozni jártunk, most, érettebb fejjel viszont azért vonz ez a város, mert meg tudom teremteni magamban a személyiségemhez elengedhetetlen nyugodtabb környezetet is, ugyanakkor még ma is eljárok különböző kulturális eseményekre. Szeretem, hogy ez a város rengeteg lehetőséget kínál. Újvidéken nemcsak a munkámat tudom csinálni, hanem szeretek itt lenni.
László Judit, Tóth Dániel és Pongó Gábor az egyik jelenetben
Amikor Újvidékre kerültem, apu sokszor a városi közlekedésről és annak infrastruktúrájáról érdeklődött. Moholon van a családi vállalkozásunk, amely személyszállítással foglalkozik. Ezért jó ötletnek tartottam, hogy az előadásban a városi buszt személyesítsem meg, már csak azért is, mert nemrég tapasztaltuk, mi történik, ha valami miatt probléma adódik a városi közlekedésben, ez pedig beleszól a napi logisztikánkba, különösen télen. Egyébként ma már látom, hogy a legjobb közlekedési eszköz a városban a kerékpár, már csak azért is, mert kondícióban tart.
Ide fűznek életem legfontosabb élményei
László Judit: A színésznek nagyon fontos a kondíció, sosem tudhatja, mikor lesz szüksége arra, hogy győzze szusszal a mozgást, a táncot. Törekszem mindennap eljutni az edzőterembe, vagy otthon tornázni. Tudtuk, hogy ez az előadás főként mozgásra épül. Persze kifáradunk, amikor egymás után többször ismételgetünk valamit. Nem baj, mert legalább frissen tartjuk magunkat testileg és lelkileg is.
Az előadásban a nagy Dunát személyesítem meg. Az általam írt szöveg, valamint Klemm Dávid kiváló és izgalmas zenéje egy energikus színpadi jelenetben ötvöződik. Természetesen egy szerzeménybe nem férhet be mindaz a sok jó és rossz dolog, amiről ez a folyó mesélhetne. Megpróbálom a magam módján kifejezni azt az ősi erőt, amit a Duna képvisel.
Temerinben nőttem fel, de Újvidékre jártam színjátszóként a diákszínpad próbáira. Szeretek ide hazaérni, ide fűznek életem legfontosabb élményei. Sokat utazom, de mindig nagyon vágyódom vissza, mert nem bírom ki sokáig máshol.
Újvidéken szeretném leélni az életemet.
A kisebbség és a magyarság egyfajta jelképét játszom
Mészáros Árpád: Óbecseiként Újvidéken szereztem színművészeti oklevelet a Művészeti Akadémián. Amióta visszatértem Szabadkáról, itt érzem magam itthon, nemcsak azért, mert Óbecsének is, Újvidéknek is van folyója, hanem azért, mert Újvidék minden szempontból lüktető város, állandóan különféle ingerek érik az embert, a színészt, aki érzi, benne van a dolgok velejében. Jó itt élni, alkotni!
Egy forgatás mozdulatának próbálása
Az előadásban az impozáns, barokk stílusú, 15 méter magas Szentháromság-szobrot játszom. A emlékmű sorsa ragadott meg. 1781-ben azért emelték Újvidék főterén (ma Szabadság tér), hogy ezt a várost és ezt a vidéket megvédje a járványoktól. Amikor megtörtént az impériumváltás 1918-ban, a szélsőséges erők a szobrot megcsonkították, meggyalázták. Azt tervezték, hogy lebontják, 1941-ben azonban kitört a háború, s ez meghosszabbította az életét egészen 1947-ig. Aztán lebontották. Egyes részeit az újvidéki Szent Erzsébet Plébánia alapzatába építették be, és ott van mind a mai napig. Erről beszélni kell. Sajnos alig van néhány fotó erről az emlékműről. Szeretném, ha mindenki tudná, hogy valaha volt, és hogy hol van most. A Szentháromság-szoborban a kisebbség és a magyarság egyfajta jelképét látom – fogyunk, egyre fogyunk. De ha tudatában volnánk annak, hogy ez hová fog vezetni, akkor tehetnénk valamit ellene, mielőtt végleg eltűnnénk.
Az előadás próbáin olyan emberekkel dolgozom együtt, akikkel félmondatokból megértjük egymást, akikkel remekül tudunk épülni egymásra. Nagyon rövid és nagyon intenzív munka ez, de igyekszünk élvezni minden percét – fogalmazott Mészáros Árpád.
