Venczel Valentint színművészt, rendezőt, az Újvidéki Színház igazgatóját nemrég a Magyar Színházak 33. Kisvárdai Fesztiváljának egyik életmű díjával tüntették ki.
Venczel Valentin Nagybecskereken született, általános iskolai és középiskolai tanulmányait itt végezte. Később kőfaragóként dolgozott. Diplomáját 1978-ban szerezte meg az Újvidéki Művészeti Akadémián, ahol 1974-től tanult. 1978 és 1991 között, kétéves kihagyással, az Újvidéki Színház tagja volt. 1987-ben alapító tagja volt a topolyai Tájszínháznak. 1989 és 1991 között párhuzamosan a kaposvári Csiky Gergely Színházban is játszott. 1991-től 2013-ig az egri Gárdonyi Géza Színház színművésze volt. Ezt követően a mai napig az Újvidéki Színház igazgatója.
A szakma emlékezetes szerepeiként tartja számon azokat, amelyeket Venczel egyebek között Strindberg Júlia kisasszonyában, Csehov Három nővérében, Kroetz Felső-Ausztriájában, Kosztolányi Dezső–Harag György Édes Annájában, Csehov Cseresznyéskertjében, Bulgakovnak az Iván, a rettentő c. darabjában, Tolnai Ottó Paripacitromjában formált meg. A közönség láthatta filmes és televíziós szerepekben is: a Dögkeselyűben, a Szinglik éjszakájában, a Fapadban, A martfűi rémben. Számos kitüntetései közül megemlítjük az Aase-díjat.
A színész életműve a sorsa
Az élet tele van küzdelemmel. Kérem, elevenítsen fel örömöket, értékeket, amelyek megtartották a stresszes színművészeti pályán.
– A színművészet a legillékonyabb művészet. Az életműdíj átvételekor azon gondolkodtam, mi az a megtapintható, tárgyiasult életmű a színész életében, amit fel tud mutatni. A színészről írt kritikák a kritikusok életművét gyarapítják. De mi az az életmű, amit a színész fel tud mutatni? Rájöttem, a színészet se nem szakma, se nem művészet, hanem sors. A színész a szerepeken keresztül saját sorsát fogalmazza meg. Ez a sors jó esetben kivált érzéseket, gondolatokat, emlékeket, indulatokat a publikumában. A színész a „halhatatlanságát úgy biztosítja, hogy az emlékeket, szenvedélyeket, érzelmeket, amelyeket kiváltott a nézőjében, azokat a közösség tovább viszi. Tovább viszi az ő sorsát és az ő sorsának az üzenetét. Így lesz a pillanat művészetéből az, amit életműként is tudunk aposztrofálni.
„Volt egy-két este” – mondja a dal a színházról. A pályafutásunkra visszatekintve valójából egy-két estét, egy-két darabot, egy-két szerepet tudunk megjegyezni. E színészi emlékek átsegítenek a különböző korszakos problémákon. Visszatekintve eszembe jut a Játék a kastélyban c. első szerepem, amelyet főiskolás koromban átvettem, de miután leszerződtem az Újvidéki Színházba, az volt az első hivatásos szerepem. Évekkel később a Stevo Žigon rendezte Júlia kisasszonyban Jeant játszottam, majd felvillannak alakításaim a Három nővérben, a Cseresznyéskertben, az Édes Annában és a Buszmegállóban. Harag György rendező érájától a 80-as évek végéig eszembe jut még a Godot-ra várva előadás (ezzel debütáltam Egerben, másodszor ott játszottam), a válságos időben a Mészárszék darabbal pedig nemzetközi sikereket értünk el.
Ezt követte a 23 évi magyarországi korszakom. Az egri Gárdonyi Géza Színházban az egy-két est, amely számomra emlékezetes maradt, az a Godot-ra várva darab és a magyarországi pálya vége felé, 2010-ben Fényes Szabolcs és Harmath Imre Maya c. operettje a Kossuth-díjas Zsótér Sándor rendezésében. Egerben egyébként több mint 100 szerepet alakítottam, többek között ott is a Júlia kisasszonyban, de már ötvenévesen, Kincses Elemér rendezésében. Egerben engem színészként a város polgársága elfogadott és befogadott. Mivel egrivé lenni nagyon nehéz, erre büszke vagyok.
Venczel Valentin (Fotó: Bozsoki Valéria)
Ebből következik, amit már megfogalmaztam, hogy a színész életműve a sorsa, és az, amit az ő sorsa kivált abban a környezetben, amelyben tevékenykedik. Egerben értettem meg, hogy a színész feladata, hogy elfogadtassa magát a környezetével, hogy az általa közvetített üzenet – művészeti, esztétikai, morális értékek – átjussanak a nézőkhöz, közösségi értékekké váljanak. A nézők előbb el kell, hogy fogadják a színészt. Az én elfogadtatásommal a vajdasági magyar színész elfogadtatására törekedtem, az én értékrendszerem gyökerei ugyanis Vajdaságban vannak.
Az egymás mellé rendeltség elve mentén
Közhelynek számít, de sokan vallják: nem könnyű emberekkel együttműködni, velünk sem. Ön hogyan kezelte és kezeli a stresszt a pályája során, ha színművész, ha rendező, ha színházigazgató szerepét töltötte be, illetve tölti be?
– A színházban jellemző az egymás alá-fölé rendeltségen alapuló tekintélyelvű magatartásforma és az egymás mellé rendeltségen működő értékelvű magatartás. Én akár rendezőként, akár igazgatóként, akár főszerepet játszó vezető színészként mindig és nagyon következetesen az egymás mellé rendeltség elvét követtem, azaz ebben a kollektív munkában folyamatosan figyeltem arra, hogy a partneremnek, a munkatársamnak, vagy igazgatóként a beosztottamnak milyen a pszichofizikai állapota, az érdeke, szükséglete, célja, hogy aztán én be tudjam kapcsolni közös érdekként a saját motivációmat. Fiatalként nagyon korán felfogtam, hogy a „mindent vagy semmit”-elv nem működik, ez csak konfliktusokhoz, romboláshoz vezet. Rájöttem arra, hogy ahhoz, hogy a saját motivációmat, szükségletemet kielégítsem, olyan együttműködő légkörben kell dolgoznom, amelyikben a másik is megvalósít valamit a saját érdekeiből. Ha valódi együttműködő nyitottsággal állsz hozzá a közösségi munkához, nem pedig tekintélyelvűen, akkor ezzel sokan visszaélnek, mert a kompromisszumot és az együttműködési hajlamot az együttműködésre hajlandó személy gyengeségének tekintik. Az ilyen jellegű csalódásaim azonban mégsem arra motiváltak, hogy hatalmi struktúrákban működő szerepet kezdjek betölteni.
Az én nemzedékem az összefogás területén szélesebb horizonton definiálható célokért fogott össze – hosszantartó célokért fogtunk össze. A konfliktusok ellenére a távlati cél mindig felülírta a napi szinten létre jött konfliktusokat. A mai fiatal nemzedék viszont hajlamos arra, hogy rövid távú, napi célokért fogjon össze, és ma nagyon nehéz közösséget teremteni olyan tartós értékek elérésére és célok megvalósulására, amelyek hosszabb távú munkát, törekvést, fáradozást igényelnek.
Egy másik ember „teremtése”
Mennyire ismeri, érti a közönség a színművészt?
– A közönség nagy része a színész által játszott szereplő tulajdonságait próbálja a színész privát tulajdonságaiként megélni. Ez a szemlélet egyenes zsákutca a színész megismerésében. A színésznek sokszor a magántulajdonságait illetően semmi köze sincs az általa megformált személy jelleméhez, még akkor sem, ha színészként folyton azt hangoztatjuk, hogy tulajdonképpen mi minden szerepen keresztül magunkat játsszuk. Ez nem így van. Mert ha mi saját magunkat játszanánk csak, akkor nagyon gyorsan unalmassá válnánk a kedves közönségünk számára. Az eljátszott szerepekben természetesen ott van a színész, a színjátszás azonban az egyetlen művészet, amelyikben a művészetének a tárgya, az anyaga, az eszköze és a célja ugyanaz – maga az az ember, aki dolgozik a saját testével, a saját lelkével, a saját érzelmeivel, és „teremt” egy másik embert a színpadon.
Bármilyen díjjal tüntettek ki valakit a színházból, Ön azt az elismerést az egész kollektíva sikerének is tekintette...
– 2013-tól 2019-ig, a pandémia előtti időszakig az Újvidéki Színház társulata 58 díjat hozott haza, ebből 16-ot Magyarországról. Hogy ez a szám mennyit jelent, összehasonlításként elmondom, hogy ugyanebben az időszakban az egri Gárdonyi Géza Színház 2 díjat kapott. Úgy vélem, mind az egyéni, mind a csoportdíj a portástól az igazgatóig mindenkit illet, a szóban forgó produkcióban minden egyes munkatárs munkája benne van. Ha az igazgatót meghívják valahová, ő ott is a színházát képviseli. Ez az alapelv, amely átsegített a nehéz pillanatokon.
Színművészi tervei?
– Az életművemet nem szándékozom lezárni, mert az életművemet maga az Élet teremtette, tehát maga az Élet fogja lezárni – mondta Venczel Valentin.
Az eljátszott szerepekben természetesen ott van a színész, a színjátszás azonban az egyetlen művészet, amelyikben a művészetének a tárgya, az anyaga, az eszköze és a célja ugyanaz – maga az az ember, aki dolgozik a saját testével, a saját lelkével, a saját érzelmeivel, és „teremt” egy másik embert a színpadon
