Van, akiben nagy a kíváncsiság a kortárs improvizatív zene iránt. A zentai zenei műhelymunkában immár hetedik alkalommal nyitva áll az út minden zenésznek, aki nyílt tud lenni, aki fantáziadús, megérző, és aki veszi a fáradtságot, és alaposan felkészül emberileg, zeneileg. Valamennyi résztvevő ki is használta a lehetőséget, hogy közölhet, megnyilvánulhat, társaloghat a rögtönzött zene nyelvén. Ezen a módon a zenész annyi érzéki és lelki szépségre talál, oly sok váratlan új színre és hatásra, amiből egy új nyelvezet alakul ki. Mezei Szilárd zeneszerzőt, improvizatív zenészt a VII. Nemzetközi Improvizatív Zenei Műhely ötletgazdáját, vezetőjét kérdeztük az ezzel járó kihívásokról.
Hol találtad meg ezeket a zenészeket, ezeket az „éhes szíveket, füleket, fejeket"?
– Ez a műhely tradicionálisan meghívásos, így ebben az értelemben – egyelőre – nem foglalkozunk tanítással, legalábbis nem hagyományos értelemben. A rögtönzés képzése szellemi állapothoz kötött. Minden alkalommal igyekszek meghívni olyan fiatal zenészeket is, akikben affinitást, érdeklődést, hajlamot látok az improvizációra, és nem utolsósorban komoly, áldozatos hozzáállást a zenéhez. A meghívottak nagy részénél egyébként nagyobb szerepet játszik az improvizatív zene, mint a lekottázott. Őket minden évben meghívom erre a pár napos műhelymunkára. Van egy szűk „vezető-szervező” magja a műhelynek: Márkos Albert kolozsvári származású, budapesti zeneszerző és improvizatív zenész, valamint Csányi Zoltán, törökbecsei származású, Röszkén élő zenészkolléga (ő a műhely operatív embere). Közösen alakítjuk ki a műhely azévi koncepcióját. Sajnos idén Márkos – először a hét műhely során – nem tudott eljönni. A szervezésben pedig a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet segít bennünket a Thurzó Lajos Művelődési Központtal karöltve. Hálásak is vagyunk érte, különösen azért, mert komolyabb külső támogatást még nem kaptunk erre az alkotómunkára. A műhely célja a kezdetektől fogva az, hogy összehozza a szerbiai, magyarországi és régióbeli – de akár távolabbi országokból is – az improvizatív zenészeket. Egy intim közösség ez, ahol a bensőségesség a jellemző: a barátkozás, a tapasztalatcsere, és hogy a muzsikusok együtt alkossanak a csendes Tisza-parti városban. A munka mellett szakmai és emberi kapcsolatainkat is mélyítjük, és ez már hosszú időn keresztül így történik.
Nemrégen csatlakozott hozzánk egy hangmérnök is, Lazar Živanac, akivel több mint 20 éve együttműködök. Ő rögzíti a műhelymunkát és a koncerteket. Hogy lesz-e belőle lemez, azt még nem tudom. Külön öröm számomra, hogy Lazar ugyanolyan szerves résztvevője lett a műhelynek, mint bármelyik zenész.
A különféle stílusok iránti érdeklődés szerinted mit jelent?
– Mivel az improvizatív zene nem stílus, ezért gyakorlatilag minden „komoly” – véletlenül sem kommersz – műfaj belefér a műhely koncepciójába. Foglalkozunk népzenei, jazz, kortárs-zenei műfajokkal, és most legutóbb korabarokk zenékkel is. Mindezeket a stílusokat az improvizáción keresztül közelítjük meg.
Mi van a kortárs improvizatív zene meghatározás mögött, te mit tartasz valódi értelmének?
– Az improvizáció minden zene alapja. Az improvizáló zenész egy felkészült művész, aki miután megszerezte a hangszeres tudását, és a lehetséges legmagasabb szinten tudja uralni a hangszerét, úgy teremt zenét, hogy nem függ sem a kottától, sem pedig a korábban betanult zenei idiómáktól. Saját magából merítve muzsikál, alkot, illetve a már meglévő, leírt, vagy részben leírt zenei formákat – stílusokon átívelően is akár – megtölti élő zenével, improvizatív hozzáállással, és nem reprodukálja azokat.
Mire kínál lehetőséget a műhely? Mi a legfőbb jellemzője, karakterisztikuma?
– A műhelyben az imént felsorolt dolgok mellett szabadon improvizálunk, különféle felállásokban. A zenén keresztül egymással érintkeznek, kapcsolatot találnak a muzsikusok. Helyzetbe hozzák magunkat, hallgatják egymás zenéjét, megvitatják a munkát, amiből én sem tudok kitántorodni. Elmegyünk fürödni a Tiszára, barátkozunk, beszélgetünk. Ez egy nyári műhely, nincsenek különösebb – produkciós – elvárások, nem készítünk aprólékosan kidolgozott „műveket”. Ugyanakkor a pillanathoz kötött alkotás izgalma legtöbbször komoly szakmai tapasztalatokat és produktumot eredményez. Talán éppen a „laza” koncepció miatt. Nagyon fontosnak tartom, hogy mindenki jól érezze magát, és szabadon tudjon muzsikálni meg gondolkodni. Mint említettem, a szakmai komolyságot megköveteljük, igazából nincs is szükség szigorra, megy a munka magától.
Hogyan tudtátok ezt kiteljesíteni? Milyen konzekvenciák adódtak számodra a próbákból és a napot lezáró kiskoncertekből?
– Valamennyi műhely kifejezetten sikeresnek mondható. Az eddig megtartott hét műhely bebizonyította, hogy ez a hozzáállás, ez a koncepció teljes mértékben működik. A résztvevők között komoly és gyümölcsöző szakmai és emberi kapcsolatok születtek és mélyebben felfogott világot éltet bennük, von köréjük. Minden évben úgy válunk el egymástól, hogy alig várjuk a folytatást. A kiskoncertek egyrészt összegzik az aznapi munkát, másrészt lehetőséget adnak arra, hogy a közönségünknek is demonstráljuk az improvizatív zenét és a zenészek kiváló kreativitását. A zárókoncerten pedig az egész műhely munkájából állítunk össze egy keresztmetszetet.
A műhelymunkában miért került kiemelésre a kora európai zene?
– Az idei műhely központi tematikája a régizene volt. Monteverdi-, Gesualdo- és Lully-darabokat dolgoztunk fel szabad improvizációval megfűszerezve, illetve egy kicsit belekóstoltunk a jazz zenébe is. Ez az első alkalom, hogy konkrét tematikát szólaltattunk meg. A jövőben egészen biztos, hogy tematikus dolgokkal is foglalkozunk majd.
Hogy miért a régizene? Engem személyesen is érdekelt, de az is motivált, hogy az egyik meghívott művészünk, Szvetnyik Margit kifejezetten régi zenével foglalkozik. Az ő szakmai tudása és nem utolsósorban érzékenysége az improvizatív zene iránt sokat segített ezeknek a zenéknek az értelmezésében.
A zenészek jelenléte: spontaneitása, képzettsége, kreativitása, habitusa, hallása hogyan találkozott össze?
– Ha a résztvevők érzékenysége sem marad szárazon, ha él bennük a nyitottság, az alázat, a szabadság, az empátia érzése és minden más emberi képesség, akkor meg fog történni a zene.
Mennyire és milyen formában hatottál a zenészekre, akár mondanivalónak mondjuk, akár lelki alapállásnak, akár zenei közérzetnek.
– Az improvizatív zenét nem lehet tanítani. Természetesen fellelhetők itt is bizonyos „szabályszerűségek”, de azok sajátos gyökérzetből származnak. Az improvizatív zene egyszerűen behúz, beavat, hiszen a határ a csillagos ég! Mi elsősorban egymásra hatunk, kizárólag egymásra és a zenei folyamatra figyelvén játszunk. Mindenkitől lehet újat tanulni, újra beavatódni, új helyzetbe kerülni. S így is kell!
Ez a zenélési mód, az alkotótáborban ért hatások milyen irányba terelik a zenészeket, hogyan épülnek be az előadóművészetükbe?
– Az improvizativitás bármilyen megkötött zenében, nagyon hasznos tud lenni, mert a zenéhez és a zenéléshez való hozzáállást „korrigálja”. Tükröt mutat a mai teljesen téves és hibás zenei pedagógiának. Tudatosíthatja, hogy a zenélés nem reprodukció, hanem belülről jövő kreatív teremtés.
Véleményed szerint a zárókoncert után sikerült-e a zenészeknek és a hallgatóságnak ,,közös nevezőre” jutni?
– Úgy éreztük, hogy igen. A zárókoncert előtti napon a közönséget is bevontuk egy ütőhangszeres improvizációba, és az egy nagyon felemelő élmény volt. Úgy gondolom, hogy ennek a zenének és a műhelynek is lehetne nagyobb közönsége. Zentán is. Sajnos kevés időnk jut a Nemzetközi Improvizatív Zenei Műhely népszerűsítésére, de a jövőben igyekszünk erre is jobban odafigyelni.
