Molnár Zoltán újvidéki szabadúszó színművészt július végén Magyarországon a közönség a Szeretnék néha visszajönni még című nagysikerű monodrámájában láthatta a Szarvasi Vízi Színház műfajilag sokszínű nyári programja keretében. Az önálló estjét beválasztották az öt legjobb előadás közé.
A hazai közönség az Új Várszínházi Fesztiválon élvezheti játékát a Život se sa mnom poigrao c. koprodukciós produkcióban, amellyel ma, szeptember 3-án 20 órakor nyitják, és 8-án, szintén 20 órakor, zárják a rendezvényt a čortanovci Stanković-villa szabadtéri színpadán.
Hogyan élted meg a próbafolyamatot? – kérdeztük Molnár Zoltánt.
– Ez a harmadik előadás, amelyet Dino Mustafić rendezővel készítettem. Két év leforgása alatt dolgoztunk együtt a Babilon angyalai c. produkcióban a Kosztolányi Dezső Színházban, a Paravánokban az Újvidéki Színházban, most pedig a Život se sa mnom poigrao c. koprodukciós előadásban, amely éppen erre a 8. Új Várszínházi Fesztiválra készült. A próbafolyamat lazának mondható, noha teljesen ismeretlen emberekkel vagyok körülvéve. A többséggel életemben nem dolgoztam, pályakezdők is vannak közöttük.
Ez gondot jelentett-e neked?
– Nem jelentett problémát. Szeretem a megszokást is, a társulatot, de annak hátránya lehet a rutin kialakulása. Nagyon szeretem, amikor ismeretlen emberek összejönnek. Az új projektek jót tesznek: állandóan nyitott szemmel kell közlekednie és figyelnie a színésznek. Különböző energiák találkoznak, az emberek különböző látásmódot hoznak ugyanarról a dologról, s akkor ezt egyeztetni kell. Ebből a szempontból nagyon érdekes, nagyon izgalmas munka. Az új emberek átadják az energiájukat, így szép együttműködés alakul ki.
A kezdeti aggodalmam – hogyan dolgozom majd azokkal, akiket nem ismerek – ellenére szépen összeálltak a mozaikkockák. Ritkán történik meg, ami a legszebb, hogy a színész boldogan érkezik a próbára, könnyűnek érzi magát, és nem akar hazamenni. Ez a kollégáknak köszönhetően e próbafolyamat során megtörtént, ezért hálás vagyok.
Mi érintett meg a darabban?
– Maga a Goli otok témája, amellyel mi a korábbi évek folyamán találkoztunk ugyan, de nagyon közvetetten, nagyon ritkán. Forgattak filmeket, voltak színdarabok, de minden valahogy közvetetten történt. Szerintem most első alkalommal játszódik az előadás a Goli otokon, a pokolban, amely ott történt azokkal az emberekkel, akik meg voltak győződve arról, hogy nagyon morálisak, nagyon jellemesek, nagyon erősek. Akik áldozattá váltak a saját meggyőződésük miatt, pedig semmi rosszat nem tettek, sőt nagymértékben hozzájárultak a szövetségesek győzelméhez, hozzájárultak Tito partizánjainak a győzelméhez, aztán éppen azok taszították el őket, akiknek segítettek. Sajnálom viszont, hogy ez az előadás olyan közvetlenül beszél erről a témáról, mert ez azt jelenti, hogy azok a dolgok, amelyek az én generációmmal történtek meg, azokról a dolgokról majd akkor készülnek előadások, amikor én kilencvenöt éves leszek. Sajnos nagyon szomorú, hogy nekünk nagyon sok idő szükséges, hogy egyáltalán elkezdjük ezeknek a traumáknak a feldolgozását, ahelyett, hogy beszélnénk róluk, ahelyett, hogy kidobnánk magunkból, szembenéznénk a pokollal, amelyben voltunk – mi mindezt a szőnyeg alá söpörjük. Aztán ismét történik valami szörnyűség, ami azért következik be, mert előzőleg nem beszéltek róla.
Véleményem szerint az előadás vezérfonala a szeretet. A szereteten keresztül próbálja a darab megérinteni az embereket. Talán többet kellene leülni és beszélgetni a traumákról, ahelyett, hogy állandóan azzal próbálkozunk, hogy a szörnyűségeket félre tegyük, ne beszéljünk róluk. Ez az előadás arról szól, hogy nem lehet eltitkolni az igazságot.
Mit jelent számodra a szereped, hogyan élted meg, milyen nehézséget jelentett a megformálása?
– Az Évának (akinek az előadásban Vera a neve) a második férjét alakítom, akivel ő egy kibucban ismerkedik meg, miután a hatvanas évek elején elhagyta Jugoszláviát, és kiköltözött Izraelbe. Ott megismerkedik velem, Tuvijával. Ez egy félig megbeszélt házasság, szerelem, nagy érzések nélkül. A kapcsolatunk kezdetén kijelenti: „Én a legjobb barátod leszek, a legjobb társ, de csak egy embert tudok szeretni: a volt férjemet, aki meghalt, akit állítólag megöltek, öngyilkos lett a cellájában.” A második férj ebbe a kapcsolatba így belemegy, vállalja, hogy ő lesz mindig a „második”. Van egy gyönyörű életük, harminc évig együtt vannak, Vera szerencsétlensége, sorstalansága, hogy ezt a második férjét is eltemeti. Nagyon érdekes volt megformálni e férfi alakját a színpadon, mert keveredik a fiatal Vera és az öreg Vera emléke. Hogyan működik ez a kapcsolat közöttünk színészi szinten egy idősebb színésznővel és egy nagyon fiatal lánnyal, akik tulajdonképpen ugyanazt a szerepet játsszák, de annyira különbözően, hogy ahhoz nagyon kell alkalmazkodni. Ez volt számomra nagyon izgalmas és nagyon érdekes.
Még mindig szabadúszó vagy?
– Igen, és ennek hálás vagyok végtelenül. Ahogy összejött az együttműködés Dino Mustafić rendezővel, ugyanúgy a Paravánok után csörgött a telefon, Az isteni Dzsoni parázna napjai c. előadásba hívtak játszani, aminek szintén a próbafolyamatát nagyon élveztem. Úgy búcsúztunk el, hogy lesz, ami lesz, pár hónappal később újra egy koprodukcióban vagyok, újra része az Újvidéki Színháznak. Egyelőre még mindig szabadon úszok.
Részese voltál-e már az Új Várszínházi Fesztiválnak?
– Láttam előadásokat Čortanovcin az elmúlt évek folyamán, de ez az első alkalom, amikor itt játszom. Egyébként szabadtéri előadásokkal kezdtem a karrieremet a Ljubiša Ristić vezette KPGT-ben (Kazalište, Pozorište, Gledališče, Teatar) és a szabadkai Népszínházban. Nagyon hozzászoktam a szabadtéri produkciókhoz, és élvezem őket. Az Új Várszínházi Fesztiválra készített előadást az Újvidéki Színházban próbáltuk teljesen zárt környezetben. Ilyen feltételek között természetesen teljesen másképp működött ez az intim, nagyon csendes előadás. Aztán, amikor Čortanovcin próbáltunk, az volt az érzésem, hogy az egész előadás szétesett. Nyílt téren sokkal másképp kellett beszélni. Úgy kellett állnom, hogy mindenki láthasson, és úgy kellett beszélnem, hogy mindenki halljon. Az volt az érzésem, hogy a produkció ezzel veszít majd az intimitásából. Három-négy nap állt rendelkezésünkre, hogy ezt sikeresen meg tudjuk oldani – mondta Molnár Zoltán.
