A szabadkai Népszínház Magyar Társulata nemrég mutatta be a Kovács Dániel Ambrus rendezésében készült Tesztoszteron című, csupa férfiszínészeket felvonultató produkciót. A Magyar Társulat ekkor új tagot is avatott. Az óbecsei Rókus Zoltán 2013-ban nyert felvételt az Újvidéki Művészeti Akadémia színművészeti szakára, azután pedig a mesterszakot is befejezte. Az elmúlt néhány évben szabadúszó volt, viszont aktív tevékenységet fejtett ki az óbecsei Petőfi Sándor Magyar Kultúrkörben, szülővárosa színházában pedig elindította a Becsei Színjátszó Odút. Számos előadásban játszott, rendezőkét is megpróbálkozott, tavalyelőtt pedig ő volt a szabadkai Népszínház Magyar Társulat drámapályázatának egyik díjazottja. Társulati tagként, a közönség először a Tesztoszteronban láthatta.
Izgultál a bemutató előtt?
– Bevallom, elkapott az izgalom. Arra gondoltam, most látnak majd először a szabadkai nézők új társulati tagként, szeretnék kedvező benyomást tenni, persze a karakterem által. Sokféle karaktert játszottam már. Úgy gondolom, hogy kilencven százalékban teljesíthetek, száz százalékban sohasem fogok, mert ahogyan idősödöm, fejlődök és tapasztalatot gyűjtök, mindig hozzátehetek valamit. A bemutatkozó monodrámám Az őrült naplója az ötödéves vizsgaelőadásom volt, amit minden bizonnyal ma és tíz év múlva is teljesen másképp játszanék el.
Mikor kezdett el érdekelni a színészet?
– Az óbecsei Petőfi Sándor Általános Iskolában működött a Csiribiri színjátszó csoport, amit Benák Erzsébet vezetett. A csoportból többen is kikerültek színészekként, például Topolcsányi Laura és Nešić Máté. A tanárnő buzdítására versekkel kezdtem el foglalkozni, amit akkoriban nem igazán szerettem, de nagy örömömre rám lett kényszerítve, akárcsak a színészkedés is. Ez úgy történt, hogy munkaakcióra mentem az iskolába, a nagy sportpályát takarítottuk, amikor hívatott a tanárnő. Akkor készült a Künn a bárány, benn a farkas című előadás, amiben még Nešić Máté is játszott, és elébem tettek egy szövegkönyvet, hogy ezt meg kellene tanulni. Akkor volt egy rövid kalandom a színjátszással, ami ezzel be is fejeződött, vagy legalábbis megszakadt, hiszen Óbecsén nem nyílt rá több lehetőség. Utána elmentem a Szép szó táborba, ahol nagyon jól éreztem magamat. Valójában ott szerettem meg igazán a verseket, legutóbb pedig már oktatóként tértem vissza.
Mi miatt határoztad el azt, hogy színészi pályára lépsz?
– Idővel kialakult bennem az, hogy az előadóművészet fekszik nekem és szeretem. A színészekben megvan az, hogy szeretik mutogatni magukat a színpadon, és ez engem is megfogott. Gimnáziumba már úgy mentem tovább, hogy a célom a színművészeti akadémiára való jelentkezés volt. Arra nem is gondoltam, hogy esetleg nem vesznek fel. Szerencsésen alakult, ha nem jutottam volna be, szorult helyzetbe kerültem volna. László Sándor és Balázs Áron osztályába jártam, majd pedig a mesterfokozatot is elvégeztem.
Hogyan teltek az akadémiai évek?
– Nyögvenyelősen. Szerintem másokkal is előfordult, hogy azt mondták, nem csinálják tovább. Olykor hajnalig is dolgozni is kellett, és az is volt, hogy a tanórák melletti több mint tíz óra gyakorlás semmivé vált, mert kiderül, hogy nem a jó úton jártunk. A folyamatos kihívás viszont felpörgetett. Kihívást jelentett a megoldások keresése. Érdekelt, hogyan lehet létrehozni olyan produkciót, amitől a közönség úgymond megmozdul lelkileg. Megmutatkozott, hogy a színészet mellett hajlamom van az írásra és a rendezésre is. Ezt másoktól hallottam, nem én találtam ki. A kollégák is azt mondták, hogy az én jeleneteimet sokkal könnyebb játszani, mint egy íróét, aki csak íróként gondolkodik. Eleve szem előtt tartottam azt, hogy a színészeknek könnyebb dolguk legyen.
Rókus Zoltán (Fotó: Lukács Melinda)
Kipróbálhattak a Tanyaszínházat is. Milyen élmény volt?
– Köztudott, hogy kétféle ember van: aki ezt szereti és bírja és aki nem szereti, csak kényszerből megy el. Ami engem illet, a munkafolyamatot és a vándoréletet szerettem, de sok emberrel állandóan együtt lenni kicsit nyűg, azt nem élveztem. Háromszor voltam Tanyaszínházban, mindegyik alkalom élményt jelentett. A legjobb az volt, amikor A bor című előadást készítettük, mert tapasztaltabb kollégák is velünk voltak, Lőrinc Tímea, Berta Csongor és Hajdú Tamás, akiktől tanulhattunk is. Emellett az előadást László Sándor rendezte, akinek az előadásai közel állnak hozzám.
Mikor kezdtél el előadásokat készíteni?
– Az egész kiindulópontja az volt, hogy az egyetem után nem kaptam munkát. Szerintem általában az egyetemi oktatásból hiányzik az a menedzsment, mint tantárgy. Olyan világban élünk, amikor mindenkinek úgymond magát kell eladnia, és aki ebben kevésbé tettre kész vagy talpraesett, az megrekedhet. Szabadúszó lettem, ekkor kezdtem előadásokat készíteni, elindítottam a Becsei Színjátszó Odú középiskolás csoportot is, ami most már hároméves, és egyre jobban fejlődik. Talán harmadévesek voltunk, amikor László Sándor megkérdezte, hogy mit tettünk le a „vajdasági asztalra”, hiszen a színiakadémián tanítanak bennünket, de mi sem tétlenkedhetünk. Elgondolkodtam, hogy meg kell mozgatni az embereket, főként a fiatalabbakat, mert ők a következő generáció, ha pedig őszintén foglalkozunk velük, útvonalakat mutatunk nekik, jó és rossz irányba is, akkor talán kevésbé lesznek tehetetlenek. Saját példával is előhozakodhatok, nekem hiányzott az, hogy része legyek egy olyan csapatnak, ahol formálódhatok. El is kezdtem fiatalokkal is foglalkozni, nagy íróink évfordulói alkalmából pedig előadásokat készíteni, amelyek kicsit másképp mutatják be a hírességeinket, ilyen az ADYskurzus, valamint a Rügyfakadás, amely Szabó Lőrinc életét dolgozza fel. A Rügyfakadásban együtt játsszunk Magyar Zsófiával, aki a Magyar Társulat egyik legújabb tagja. Nem volt minden nehézségmentes, de szerintem egy egészen jó előadás készült. Ami az eddigi pályámat illeti, lépésről lépésre haladtam, és sose adtam fel. Kovács Frigyes volt az, aki mindenhol megpróbált színházat csinálni, és erre törekszek én is.
Hogyan lettél a Magyar Társulat tagja?
– Ennek köze van a drámapályázathoz is. Az akadémiai években megírtam két jelenetet, amit a fiókba süllyesztettem. Utána egy kis ideig külföldön voltam. Amikor hazajöttem, eszembe jutott a szabadkai Népszínház drámapályázata. Arra gondoltam, befejezem a drámát, elküldöm és lesz ami lesz. Miután ezt megtettem, felhívott Körmöci Petronella és megkérdezte, van-e munkám. Feleltem, hogy nincs, ekkor azt tanácsolta pályázzam meg a munkahelyet. Így kerültem a Népszínházhoz, ráadásul megnyertem a drámapályázatot, sőt be is mutatták a darabomat a felolvasószínházban, ami pedig ennél is nagyobb megtiszteltetés, hogy László Sándor rendezi majd, amatőrökkel dolgozva.
Mindig is szerettél volna társulati tag lenni? Nem fontolgattad azt, hogy független maradsz?
– Szerintem a független létről azok kezdenek el gondolkodni, akik már voltak társulati tagok. Nekem még nincs viszonyítási alapom. Sokszor készítettem szólóelőadásokat, de így most sokkal jobb és élvezetesebb, mert van kivel beszélgetni. Egy üres teremben rendezni egy előadást, amelynek csak én leszek a szereplője, kicsit skizofrén állapot, és egy idő után unalmas.
Hogy érzed magadat a Magyar Társulatban?
– Nagyon szeretek ezzel a társulattal dolgozni, egyelőre csak a férfiakról beszélhetek, de sokat lehet tanulni tőlük. Úgy gondolom, hogy pályakezdőként azért jó egy nagyobb, régebbi társulat tagja lenni, mert nem akkor válunk igazán színészekké, amikor befejezzük az egyetemet, hanem azután, hogy elkezdünk érni, ellesni, eltanulni, elsajátítani, ellopni fortélyokat idősebb kollégáktól. Nekem eddig erre nem volt lehetőségem. Akkor tudunk igazán fejlődni, ha más-más rendezőkkel és kollégákkal dolgozhatunk.
Mi foglalkoztat mostanában?
– Az írás és a rendezés is, erre hivatásos színházi körülmények közt még nem volt lehetőségem. Szeretném továbbra is vezetni az óbecsei diákszínjátszókat, amíg csak bírom. Ha pedig már nem megy, átadni valakinek, akinek a szívügye lesz, akárcsak nekem. Fontos, hogy a csapat ne essen szét. Valójában nem is a produkciók a leglényegesebbek egy ifjúsági csoportnál, hanem az, hogy a fiatalok valaminek a részesei legyenek.
