A szabadkai Népszínház Magyar Társulata nemrég három új taggal bővült, mindhárman az Újvidéki Művészeti Akadémia végzős színésznövendékei. Egyikük Magyar Zsófia, aki remélhetőleg mielőbb, a Sógornők című előadásban mutatkozik be. A eredeti tervek szerint az előadás már elkészült volna, de mint minden más, a járványügyi helyzet miatt ez is elhalasztódott. Magyar Zsófia Zentán született, majd pedig Óbecsén élt és a Samu Mihály Általános Iskolába járt.
Hova mentél tovább?
– Az Óbecsei Gimnáziumba. Úgy voltam vele, hogy nyerek még négy évet, hátha lesz jobb ötletem a jövőre nézve, mint az Újvidéki Művészeti Akadémia. Tulajdonképpen arra sem mertem gondolni, hogy valaha jelentkezni fogok a felvételire. Ezért inkább gondolkodás nélkül tettem meg, amikor eljött az ideje. Nem mellékesen az akadémia az egyetlen hely, ahol nincs matek. Ez is fontos szempont volt. Szóval most itt vagyok, a negyedév felénél. Őrület. És még a mesterszak is a terveim között szerepel.
Hogyan szeretted meg a színházat? Mikor kezdett el érdekelni a színészet?
– A gyerekkorom óta az életem része, de tizenhét éves koromig sajnos csak annyit foglalt magába, hogy rendszeresen néztem előadásokat, amelyek után mindig kijelentettem, hogy én bizony színésznő szeretnék lenni. Most elképzeltem, ahogyan ötévesen előállok ezzel a családomnál, amire persze jön az a bizonyos „Jaj, kis aranyos! Nem baj, majd felnősz!” reakció. Márpedig igencsak sűrűn szórakoztattam őket a kis produkcióimmal. És igen, az évek elteltével, mint ahogyan minden mást, ezt is másképpen láttam. Egyre inkább kezdtem megijedni, egyre kevésbé hittem abban, hogy valóban képes lennék rá.
Mikor döntötted el véglegesen azt, hogy a színi pályát választod?
– Létezik a világon egy varázslatos dolog, a Középiskolások Művészeti Vetélkedője. Nem mellesleg Óbecsén. Két évig a nézőtéren dekkoltam, és veszekedtem önmagammal. Akkor már harcolni akartam a félelmem ellen. Azután egyszer csak felültem a biciklimre, kosztümmel a táskámban, szöveggel a fejemben, és meg sem álltam a színpadig. Ott aztán a takarásban hangszerekbe ütköztem, pedig próbáltam észrevétlen maradni, mert az előttem lévő előadó is világot szeretett volna váltani (aki egyébként az osztálytársam lett, és a mai napig jót nevetünk ezen), és ha ez nem lenne elég, még a padló is nyikorgott alattam. Átfutott a fejemen, hogy talán mégsem jó ötlet hősködni, de már nem volt visszaút. Hála istennek. Na, és ott. Akkor. Eldőlt.
Korábban szerepeltél színpadon?
– Igen, de csak táncosként léptem színpadra. A csoportomnak az óbecsei Petőfi Sándor Magyar Kultúrkör adott otthont, ahol latin-amerikai táncokat tanulhattam, majd pedig koreográfusként is dolgoztam. Csodálatos tizenhárom év volt, de valahogy sose láttam magam ezen a pályán. Persze, kiskoromban mindig néztem a Duna televízión a profi versenyeket, és akkor azt mondtam, ez lesz a hobbim. Most már azért megnézném, hogy is lehet valakiből világhírű hobbiversenytáncos.
Szereted még a táncot?
– Igen és imádom tanítani. Ma is gondolkodás nélkül igent mondok, ha valaki megkér, tanítsam meg táncolni. Nagyon szeretem végignézni a folyamatot, ahogy az emberek kezdik megismerni a testüket, felfedezik mire képesek, és ezáltal fokozatosan felszabadulnak. Ez hasonlít arra, mint amikor a színházban a karaktereinkkel foglalkozunk. Az elmúlt két évben táborvezetőként voltam jelen a kultúrkörben. Színházi foglalkozásokat tartottam alsós és felsős diákoknak.
Rókus Zoltánnal, aki szintén óbecsei és a Magyar Társulat új tagja, nemrég Óbecsén dolgoztatok együtt…
– A tavalyi év végén, és az volt az első alkalom. Tavaly volt Szabó Lőrinc születésének százhuszadik évfordulója, ezért az életével és az igencsak sokszínű szerelmi életével foglalkoztunk. Rengeteg olvasás, gyűjtögetés, kutatás, írás és próba után decemberben megtarthattuk előadásunk szakmai bemutatóját, sajnos csak nagyon szűk körben a járványügyi intézkedések miatt.
Hogyan éled meg az akadémiai éveket?
– Az első két évet úgy képzeld el, hogy nem értesz semmit, de tényleg semmit, ugyanakkor mindennap úgy érzed, megtaláltad a kulcsot magadhoz és ahhoz, hogyan lehetnél jó színész. Persze, ez a kulcs mindennap más, közben pedig továbbra sem érted, mit is kellene pontosan tenned, mit várnak tőled a tanárok. Ma már mosolyogva gondolok vissza arra, amikor önálló jeleneteket kellett készíteni. Bent maradtam kitalálni, próbálni, és azt éreztem, hogy enyém az évszázad legjobb ötlete. Úton hazafelé már kezdtem kételkedni magamban, aztán aludtam rá egyet, reggel pedig már azt is megbántam, hogy a világra jöttem. Már most sok mindent másképp csinálnék, de ez így van rendjén. Idő kellett ahhoz, hogy tisztázódjanak a fejemben a dolgok, hogy meg tudjam határozni, hol vagyok én ebben a történetben, mennyit és hogyan tudok hozzáadni. Rengeteg hozzászólást, tanácsot, kritikát kapunk az évek folyamán, amivel lehet, hogy akkor abban a pillanatban nem is tudunk mit kezdeni, a későbbiekben viszont szinte észrevétlenül kúszik be a gondolatainkba. Ebből a szempontból – kövezzenek meg – de nagyon hálás vagyok a 2020-as évnek. Igen, sok mindent elvett tőlünk, de ugyanakkor adott is. Elvette az érintéseket, a találkozásokat, a társaságot, a kikapcsolódást, az utazást... De adott időt. Időt saját magunkra. Bőven volt időm gondolkodni, megfigyelni önmagam. Persze, gyakran én is kikeltem magamból, amiért mindent a négy fal között kell véghez vinnem, de aztán belenyugodtam. Végül is más kiút nem volt. Az akadémiai feladatainkat is az online térbe helyeztük át, ami egyáltalán nem olyan, mintha élőben tartottunk volna órákat, viszont mégsem mondhatjuk azt, hogy nem jutottunk sehova. Pontosan azért értünk el valamit, mert többet figyeltünk befelé.
Az intézkedések hogyan hatottak rád?
– Miután meghatározatlan időre hazaköltöztem Újvidékről, az első héten idegesített a kilátástalanság. Aztán szépen lassan kialakítottam egy rutint. Beláttam, hogy mivel a legtöbb időt magammal töltöm, megkönnyítem a dolgom, ha jól is érzem magam a bőrömben. Ez a színpadon is előnyömre válik. Többek közt elkezdtem jógázni is, amivel komolyabb terveim is vannak, de ez majd még alakul.
Mikor és hogyan lettél a Magyar Társulat tagja?
– Körmöci Petronella, a Népszínház Magyar Társulatának igazgatója felkeresett júniusban, engem és két osztálytársamat. Megbeszéltünk egy találkozót, ahol elmondta, hogy számítana ránk. Megkérdezte, hogy szeretnénk-e a társulat tagjai lenni, ha arra sor kerülhetne. Nem sokat gondolkodtunk a válaszon. A nyár folyamán készítettünk magunkról egy bemutatkozó videót, amelyben rövid bevezetés után részleteket vágtunk össze az addigi vizsgáinkból, előadásainkból. (Érzelmek egész skálája átfutott rajtam, amíg néztem vissza a felvételeket elsőből vagy másodikból.) Szeptemberben szóltak, hogy eljött a szerződés ideje. A felolvasószínházon bukkantunk fel először. A sötétlila szövegkiemelő azóta is nálam van. A szabadkai közönség a Sógornők című előadásban láthat majd először, amelyet Hernyák György rendez. Lehetőségem lesz együtt dolgozni a társulat női tagjaival, amit nagyon várok.
Számodra mit jelent a színház, a színészet?
– A színház nem a színpadon történik, hanem a nézőtéren. Ezt még valamikor az első osztályban mondta nekünk László Sándor, a tanárunk. Ha valamit, akkor ezt egy életre megjegyeztem. Hónapokon át fejtegetem, hozom felszínre a múltamban történt jó és rossz élményeimet egyaránt, az ahhoz kapcsolódó érzelmeimet. A néző a végeredményt látja, és az vált ki belőle valamit. Mi azon dolgozunk, hogy a nézőkből érzelmeket váltsunk ki.
