A katolikus egyház számára korunk egyik legnagyobb kihívása a belső leszámolás a pedofil papokkal, isten azon szolgáival, akik helyzetüknél fogva szexuálisan visszaéltek kisgyermekekkel. „Megbízható adatok az egyházon belüli pedofíliát két százalékra értékelik. Ennek az adatnak meg kellene nyugtatnia, de bevallom, egyáltalán nem nyugtat meg. Ellenkezőleg, nagyon súlyosnak találom. Két százalék a pedofil pap, közöttük van püspök és bíboros is. És még ennél is többen vannak, akik tudnak róla, de hallgatnak, büntetnek anélkül, hogy felfednék az okát. Én ezt a helyzetet fenntarthatatlannak tartom, és szándékomban áll a megkívánt szigorúsággal fellépni ellene” – nyilatkozta tavalyelőtt Ferenc pápa, és nem kell kételkednünk elszántságában, beiktatása óta több gyermekmegrontással vádolt papot közösített ki az egyházból. A probléma azonban korántsem annyira egyszerű, mint ahogyan az talán első pillantásra tűnik, amire Thomas McCarthy Spotlight: Egy nyomozás részletei című filmje is rámutat. A bostoni botrányként elhíresült eseményt taglaló mű a The Boston Globe oknyomozó újságíróit követi nyomon, akik 2001 folyamán több hónapos nyomozás után lerántották a leplet egy olyan összeesküvésről, amely a katolikus egyházon belül történt pedofilügyek eltussolásáról szólt, és a legmagasabb körökig vezetett – egyházi és világi berkekben egyaránt. Az esetet felgöngyölítő négy újságíró bátorságáért és kitartásáért 2003-ban Pulitzer-díjban részesült.
A szövevényes témát feldolgozó alkotás mindenekelőtt leleplezi a rendszerbeli álnokságot, a hatalmi struktúrák összefonódását a meglévő rend fenntartása érdekében. A filmből kiderül, hogy a mélyen katolikus Bostonban mintha senkinek sem állt volna szándékában fényt deríteni a lejátszódott szörnyűségekre, az egyház, a bíróság, a rendőrség, politikusok és ügyvédek, sőt a média is egyaránt részt vettek azok eltitkolásában, minduntalan a közérdekkel magyarázva (kifogásolva?) kétes ügyleteiket. A film emellett betekintést nyújt a tényfeltáró újságírás nehézségeibe, a néző elé tárva, hányféle akadállyal kerül szembe egy zsurnaliszta munkája végzése közben, legyen szó az intézmények elzárkózásáról, vagy régi barátok időről időre megismételt diszkrét figyelmeztetéséről: gondolja meg jól, mit tesz, nehogy többet ártson, mint használjon. A film ezen vonulata annál is érdekesebb, mert egy olyasfajta újságírást tár elénk, amely az internet és a közösségi oldalak nyilvánossága ellenére mára már világviszonylatban a múlthoz tartozik. Ennek kapcsán a film rendezője tavaly a velencei filmfesztiválon a lényegre tapintott rá, amikor azt jelentette ki, hogy megtizedelődött a komoly, profi újságírás, a civil újságírók többé nem tudnak hasonló ügyeknek a végére járni. „Feltesznek ezt-azt a Twitterre meg a Facebook-oldalukra. De van arra idejük, hogy hónapokig járjanak a bíróságra, kövessék a zsarukat és kérdezgessék az embereket? Nincs. Az emberek munkába járnak.”
A politikai thrillert az újságírói munka folyamatának ábrázolása teszi izgalmassá és érdekfeszítővé: a beszélni szándékozó áldozatok – akik zömében halmozottan hátrányos családból származnak, többnyire szegénységben, apa nélkül nevelkedtek – megkeresése, az ügyben érintett ügyvédek szóra bírása, a nyilvános adatokhoz való hozzáférhetőség kieszközölése a bíróságon, a beszélni hajlandó rendőrök felkutatása, a katolikus egyház évkönyveinek bújása a könyvtárban, régi cikkek olvasása és rendezése – és a tengernyi adatból és információból az összefüggések feltárása és a lényeg kihámozása. A kétórás játékidőbe sűrített információdömping olykor próbára teszi a néző összpontosítási képességét, szerencsére a jól felépített forgatókönyv, a kidolgozott karakterek és a kiváló színészgárda – külön kiemelném a heves újságírót alakító Mark Ruffalo, a higgadtabb, de nem kevésbé elszánt kolléganőt megtestesítő Rachel McAdams és a minden társadalmi rétegbe bejáratos csapatvezetőt megformáló Michael Keaton játékát – végig fenntartják az izgalmat, annak ellenére is, hogy a film semmilyen meglepetést és nagyobb fordulatot nem tartogat, és hollywoodi produkcióra jellemzően a hatásvadász mozzanatoktól és drámai kijelentésektől sem mentes. A Spotlight azon álomgyári filmek sorába tartozik, amelyek képesek elhitetni velünk, hogy Amerika még mindig a világ legélhetőbb helye, nem feltétlenül azért, mert ott nem történnek csúnya dolgok, hanem azért, mert azok nem maradnak felderítetlenül, és ahhoz, hogy ez így legyen, elég néhány lelkiismeretes állampolgár elszántsága, és a happy end máris borítékolható.
Spotlight
színes, amerikai thriller, 128 perc, 2015
Rendező: Tom McCarthy
Forgatókönyvíró: Tom McCarthy, Josh Singer
Operatőr: Masanobu Takayanagi
Zene: Howard Shore
Producer: Michael Bederman, Steve Golin, Michael Sugar
Vágó: Tom McArdle
Szereplők: Rachel McAdams, Liev Schreiber, Mark Ruffalo, Michael Keaton, John Slattery, Billy Crudup, Stanley Tucci
