Ló testébe bújva

A klasszikus western az amerikai nemzeti folklórban hőskornak számító XIX. század erősen mitologizált világát tárta a néző elé, szigorúan megszabott műfaji sémákkal (hős, világkép, jó és gonosz harca, párbaj) ábrázolva a romanticizált vadnyugatot. A múlt század hatvanas éveitől kezdve a műfaj revizionista, spagetti és egyéb alternatív változatai szakítottak a hősök szélsőséges jellemábrázolásával, és összetettebb képet festve az ecsetelt világról, tartalmi és formanyelvi tekintetben is tágabbra feszítették a műfaj kereteit. A western olykor kilépett a XIX. századból, máskor a pusztáról beköltözött a zsúfolt nagyvárosba, nem ritkán eredeti verziójában csupán zsáneri keretként szolgált időszerű politikai üzenetek közvetett tolmácsolásához – nem véletlenül mondta azt Sam Peckinpah, hogy a western univerzális forma, amely által vélemény nyilvánítható a jelenről.

A modern western a legszembetűnőbb műfaji újítást a művek látványvilágában hozta. Amíg a hatvan-hetven évvel ezelőtt készült cowboyfilmekben többnyire jól fésült marhaterelők lovagoltak a prérin, és leszámoláskor legtöbbször csak összecsuklásukból tudhattuk, hogy találat érte őket, az utóbbi két és fél évtizedben készült westernek egyik legfontosabb jellemvonása az adott kor környezetének és embereinek naturalisztikus ábrázolásmódja: legyen szó tájról, városképről, a személyek kinézetéről, harci jelenetekről, kínzásról, öldöklésről, szexualitásról. Ez a megállapítás egyaránt vonatkozik Clint Eastwood Nincs bocsánat (1992) című bosszúfilmjére, Jim Jarmusch Halott ember (1995) című költői alkotására, Andrew Dominik Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford (2007) című elégikus hangulatú neowesternjére, a Coen fivérek A félszemű seriff (2010) című revizionista remake-jére, Quentin Tarantino Django elszabadul (2012) és az Aljas nyolcas (2015) című posztmodern westernjeire, akárcsak az HBO Deadwood (2004) című, a politikai korrektséget nagymértékben mellőző filmsorozatára.

A 21 gramm (2003), a Bábel (2006), a Biutiful (2010) és a Birdman (2014) rendezője, Alejandro González Iñárritu első westernjében, A visszatérőben (The Revenant) a felsoroltaknál is nagyobb hangsúlyt fektetett a képiségre, amiben nagy segítségére volt Emmanuel Lubezki operatőr, akivel a Birdmanben már együttműködtek, lenyűgöző filmnyelvet dolgozva ki a színház belső világának bemutatására. Hasonlóan impozáns képi világot kreáltak a XIX. század első felében játszódó vadnyugati történetükhöz is, amely Hugh Glass (Leonardo DiCaprio) prémvadász viszontagságait meséli el. Glass csoportját megtámadják az indiánok, ezért kénytelenek menekülni. A megtizedelt csapat a folyón indul el, majd maga mögött hagyva a bárkát, az erdőn keresztül folytatja útját. Glasst a rengetegben megtépi egy medve, társa (Tom Hardy) megtagadja tőle a segítséget, és magára hagyja a vadonban. A súlyosan sebesült férfi azonban nem hal meg, hanem a kietlen természettel dacolva, az őt cserbenhagyó társa nyomába ered, kétszáz mérföldet gyalogolva a havas hegyvidéken.

A valósághűség érdekében A visszatérőt számítógépes trükkök nélkül, Kanada szinte érintetlen tájain, a Sziklás-hegységben forgatták, kizárólag természetes fényt használva. Az eredmény homályos, fakó, kicsit megkopottnak tűnő, gondosan stilizált, jó beállítású képek sorozata. A pazar képi világ másik erénye a lenyűgöző naturalisztikusság, amilyen a hatalmas medvével való birkózás láttatása, a csatajelenetek során szétfröccsenő vércseppek és sebek látványa, vagy akár a kibelezett ló testébe rejtőzés a vihar elől. Önmagukban hasonlóan hatásos képekből állnak össze a főhős szürreális látomásai is, amelyeket azonban olykor feleslegesnek érzek a műben, még ha az élet-halál közt vergődő hős állapota létjogosulttá teszi is őket, és egyeseknek információjellege van. A film másik erőssége a remek színészi alakítás, ami elsősorban a rideg és számító társat játszó Tom Hardyra, valamint a főhőst alakító DiCaprióra vonatkozik. Utóbbi meggyőzően formálja meg a sebesült hegyi embert, aki koszosan, bozontos hajjal és szakállal járja útját, jéghideg vízben úszik, fagyos földön mászik, medvével küzd, indiánokkal harcol, bölényhúst eszik nyersen, s minden arcrezdülésében benne foglaltatik az összes kín, amit érez közben.

Megtörtént események alapján készült alkotásában Iñárritu ötvözi a műfaj különféle variációit, kerülve a moralizáló hangnemet, de egyáltalán nem közömbösen az erkölcsi kérdésekkel szemben, igyekszik megragadni az akkor élt emberek (vélt) világképét és gondolkodásmódját, nagytotáljain kihasználja a természeti szépség adottságait, lírai képeket csempész a műbe, nem feledve mindeközben, hogy vadnyugati kalandfilmről van szó, amelynek sava-borsát az izgalmas tartalom jelenti. A lineárisan elmesélt történet mindvégig képes fenntartani a néző figyelmét, akkor is, amikor akciót láttat, s akkor is, amikor a sivár táj vagy az álomszerű képek meditatív hangulatát filmezve jár körbe a kamera a bábeli rengetegben, ahol katonák, indiánok, prémvadászok, különböző nemzetiségű kereskedők, kalandorok, lányát kereső apa és egy bosszút fogadott férfi útjai kereszteződnek.