Életünk nagy részét különféle zárt helyiségekben – szobában – töltjük. Többnyire ilyen helyeken születünk, cseperedünk, játszunk, tanulunk, dolgozunk, barátkozunk, étkezünk, szórakozunk, alszunk és álmodunk. A mindenkori szoba elsősorban a biztonságot jelenti számunkra a rendelkezésünkre álló világban, az átjárhatóság a különféle szobák között pedig szabadságunk megnyilvánulása. Egészen más a helyzet, amikor e három fogalom – szoba, világ, szabadság – egyetlen helyre korlátozódik, és teljes mértékben megegyezik egymással. Ez a szituáció áll fenn Lenny Abrahamson A szoba című játékfilmjében.
A Szoba téglatest alakú. Van benne ágy, asztal, szék, mosdótál. A helyiségben továbbá növény, WC-kagyló, kád és televízió található. A Szobán nincs ablak, a kevés nappali fény a magas tetőnyíláson keresztül szűrődik be a helyiségbe. A Szobába ajtó vezet, de csak az öreg Nick ismeri a beléptetési kódot hozzá. Ő szokott ételt és egyéb szükségleti cikket hozni a két bennlakónak. Az ötéves Jack úgy tudja, hogy Nick az ételt a televízióból hozza, mágia segítségével. A férfi érkezése előtt a gyerek mindig bebújik a szekrénybe, ilyenkor nem ő, hanem a jövevény alszik Jack édesanyja mellett az ágyban. Jacket mindez egyáltalán nem zavarja. Ő sohasem járt a Szobán kívül, semmit sem ismer a külvilágból, úgy tudja, hogy a Szoba maga a világ, rajta kívül nem is létezik más, csak a világűr. Édesanyjával merőben más a helyzet. Ő nagyon jól emlékszik arra, hogyan került a Szobába, és úgy érzi, hogy ötödik életévét betöltő gyereke is eléggé érett már ahhoz, hogy szembesüljön az igazsággal.
A felvázolt alapszituációban minden adott egy kiváló pszichothrillerhez. Ezt a lehetőséget azonban a film szándákosan nem aknázza ki, a játékidő negyedénél a lélektani dráma irányába kanyarodik a cselekmény szála, s a mű a társadalomba való be-, illetve visszailleszkedés lehetőségeit, az emberi kapcsolatok fenntarthatóságát, az anyai szeretet megfellebbezhetetlenségét, a bulvármédia könyörtelenségét, egyszersmind a boldogság megvalósíthatóságát boncolgatja. Kétségtelenül mélyreható kérdéseket feszeget a film, ám nem biztos, hogy azoknak láttatása mindig a megfelelő szinten van, az érzelemdús alkotás néha átcsúszik az érzelgősség mezejére, s olykor-olykor nehezen hihető mozzanatok is becsúsznak a műbe.
Akárcsak tartalmi, formai tekintetben is A szoba két „részből” tevődik össze, a magában a szobában játszódóból és a szobán túliból. Filmnyelvi szempontból az első az igazán lenyűgöző. Igazi remekmunka a szűkös térben rejlő lehetőségek ötletgazdag kihasználása: a torna, a futás, a fürdés, a tortasütés, a kígyókészítés madzagra húzott tojáshéjakból, az anya és fia párbeszéde, a gyerek monológjai az általa ismert világról. Úgy tűnik, hogy a filmkészítők számára inspiráló volt a zárt helyiség, a tér kitágulása azonban mintha megfosztotta volna őket ihletettségüktől, az érdekfeszítő tartalom ellenére a film folytatásában nem mindig sikerült nekik elkerülni a klisék kínálta megoldásokat.
A számomra kevésbé tetsző momentumokat félretéve, A szoba egy rendkívül izgalmas alkotás, elsősorban erős pszichológiai szála teszi azzá. Mást jelent a Szoba a gyereknek, és mást az anyának. Egyféleképpen reagál a társadalomra a gyerek, aki egészen addig mit sem tudott a világ létezéséről, és másféleképpen az anya, aki azt egyszer akarata ellenére hagyta el. A film lélektani töltetének kibontakoztatásához sokban hozzájárul Brie Larson nagyszerű játéka az anya szerepében. Nem kevésbé elragadó a kisfiút megformázó Jacob Tremblay alakítása, az ifjú színész egyaránt megnyerő akkor is, amikor játszik, akkor is, amikor sír, akkor is, amikor fél, akkor is, amikor dühös, s különösen akkor, amikor kérdez, mindig lényegre tapintó kérdéseket fogalmazva meg, mint például akkor, amikor arra kíváncsi: vajon a tévébe kerülünk, amikor álmodunk?
A szoba (Room)
színes, ír–kanadai filmdráma, 118 perc, 2015
Rendező: Lenny Abrahamson
Forgatókönyvíró: Emma Donoghue
Operatőr: Danny Cohen
Zene: Stephen Rennicks
Vágó: Nathan Nugent
Szereplők: Brie Larson, Jacob Tremblay, Sean Bridgers
