Minden háború megteremti a saját filmjeit, gondoljunk csak arra, mennyi mozi készült és készül a mai napig az első és a második világháborúról, vagy a hatvanas évek végétől errefelé hány filmalkotásban kaptunk betekintést a Vietnamban lezajlott szörnyűségekbe, hogy csak a mozgóképileg három legfeldolgozottabb háborút említsem. A háborús filmek palettája az utóbbi években leginkább az iraki és az afganisztáni háborús helyzet ecsetelésével bővült, ezen művek közé tartozik többek között Kathryn Bigelow A bombák földjén (2008), Paul Greengrass Zöld zóna (2010) és Clint Eastwood Amerikai mesterlövész (2014) című, az iraki állapotokat bemutató műve, aztán Peter Bergnek az afganisztáni körülményeket ismertető A túlélő (2013) című alkotása, de ezeknek a filmeknek a sorába sorolható Kathryn Bigelow Zero Dark Thirty (2012) című műve is, amely a Bin Láden elleni hajszát dolgozza fel. Az említett filmekben az a közös, hogy valamennyi közülük amerikai alkotás, ami jelentős mértékben meghatározza az adott konfliktushoz való közelítésüket, annak láttatását és értelmezését, és ez a megállapítás alól a konkurencián belül kétségtelenül legátütőbbnek számító Bigelow-művek sem képeznek kivételt. Az osztrák Feo Aladag német gyártású Világok között (2014) című alkotása egy új – európai – szemléletet vitt az afganisztáni helyzetkép ábrázolásába, az ott tartózkodó német katonák mellett több figyelmet szentel a helyiek életmódjának, gondolkodásának, értékrendjének a bemutatására. Tobias Lindholm Egy háború című filmjében ezt az úgynevezett európai szemléletet viszi tovább, az emberi jogok szavatoltsága és a különböző kultúrák egyenrangúsága irányából közelítve az olyan embertelen körülményekhez, amilyet csak egy háború teremthet, ahol mindenféle jogot és egyenrangúságot felülír a túlélési ösztön, és ahol rendszerint nincs jó választási lehetőség, bármelyik mellett is dönt az ember, nagy az esély arra, hogy előbb-utóbb vezekelni fog miatta.
Az Egy háború középpontjában egy Afganisztánban szolgálatot teljesítő dán katonai alakulat vezetője, Claus Michael Pedersen századparancsnok áll. Az osztag tevékenysége többnyire az őrjáratozásban merül ki, ami nem is annyira ártalmatlan feladat, ha tudjuk, hogy a sivatagi táj teli van aknákkal és „láthatatlan” ellenséggel. A katonáknak az őrjárat elleni zúgolódása érthető, „mintha céltáblák lennénk”, mondja egyikük a napi rutinfeladat jelentőségét firtatva, az indulatos tiltakozásban pedig a Mit keresünk itt? kérdés is elhangzik, Dánia afganisztáni szerepvállalásának kérdését feszegetve. A választ a kérdésre a parancsnok adja meg bölcs egyszerűséggel: segíteni kell a helyi civil lakosságnak a tálibokkal szemben. Nemes célkitűzés, felmerül azonban a kérdés, hogy a messzi földről érkezett fegyveres erők tagjai képesek-e kellőképpen megvédeni a polgári lakosságot a szélsőséges radikálisoktól, ha azok a segítség esetleges elfogadása miatt bosszút állnak a vétlen embereken, akárcsak az is, hogy idegen – nyugati – észjárásukkal mennyire tudják átlátni a helyi viszonyokat, egyáltalán meg tudják-e ítélni teljes pontossággal, hogy ki a barát és ki az ellenség. Az egyik szokásos őrjárat során a különítményt heves támadás éri. Annak érdekében, hogy kimentse katonáit a tűzfészekből, Claus kénytelen gyorsan döntést hozni. Döntésének azonban váratlan következményei lesznek, ami miatt haza kell térnie Dániába, ahol felesége és három kisgyermeke már izgatottan várják a saját gondjaikkal és elvárásaikkal.
A film kérdéseket vet fel, rengeteg kérdést, leginkább erkölcsi jellegűt. Háborús helyzetben, amikor saját és mellette levő bajtársa élete forog kockán, vajon mennyire képesek befolyásolni az ember cselekedetét a békeidőben uralkodó szabályok és előírások? A háborús körülmény lehet-e mentség az elkövetett bűncselekmények alóli feloldozásra? A családja iránti kötelességtudat feljogosít-e bárkit is a hazugságra? A társadalom által kirótt büntetés kiválthatja-e az ember önmagával szemben érzett megvetését? A jogi felmentés megszünteti-e a lelkiismeret-furdalást, amelyet az ember önmaga irányába érez? Sokáig folytathatnám még, de ennyi is elegendő, hogy érzékeltessem azt a bonyolult etikai kérdéskört, amelyet az Egy háború boncolgat. Teszi ezt nem is akárhogyan. A filmben minden mozzanat a helyén van, minden jelenetnek megvan a maga miértje, minden elhangzó mondat a film végére elnyeri súlyát, minden kiejtett szónak kihatása lehet a hős sorsának alakulására. Kifejezetten letisztult mű, erős lélektani töltettel és gondolatébresztő mondanivalóval. A sallangmentesen levezetett, mindvégig izgalmas cselekményhez az afganisztáni és dániai állapotokat egyformán hűen tükröző képi világ – külön említést érdemel a kézi kamera megfelelő alkalmazása, főképp harci jelenetekben – és jó színészi játék párosul – utóbbi megállapítás mindenekelőtt a főhőst megtestesítő Pilou Asbaek alakítására vonatkozik. A rendelkezésére álló filmeszközök tanítható alkalmazásával Tobias Lindholmnak sikerült egy olyan ütős történetet elmesélnie, amely a bűn és bűnhődés kérdését erkölcsi és jogi szemszögből egyaránt vizsgálva, rámutat a mindenkori háború értelmetlenségére, arra, hogy romboló természetéből fakadóan a háború problémamegoldás helyett mindig csak ártatlan áldozatokat, megtört kapcsolatokat és sérült lelkeket hagy maga után.
Egy háború (Krigen)
színes, dán háborús filmdráma, 115 perc, 2015
Rendező és forgatókönyvíró: Tobias Lindholm
Operatőr: Magnus Nordenhof Jonck
Szereplők: Pilou Asbaek, Tuva Novotny, Dar Salim, Soren Malling
