Hail, Caesar! (2016) Írta és rendezte: Ethan és Joel Coen. Fényképezte: Roger Deakins. Zene: Carter Burwell. Vágó: Roderick Jaynes álnéven Ethan és Joel Coen. A főbb szerepekben: Josh Brolin, George Clooney, Alden Ehrenreich, Ralph Fiennes, Scarlet Johansson, Tilda Swinton, Frances McDormand, Channing Tatum.
Edward Mannix rendszeres hajnali gyónásai egyikében kétségbeesetten bánja, hogy azt hazudta a feleségének: leszokott a cigarettáról. A kései gyónásról útja nem a hitvesi ágyba vezet, hanem egy botrányközelbe került színésznő felpofozására, majd a Capitol Pictures (fiktív) stúdióba, ahol is megtekinti az Ave, Cézár! című készülő film musztereit. A vásznon idős ókori bácsi tántorog a pusztában Cecil B. DeMill filmmogul modorában, majd meglátja az Isteni Arcot. Ő, nem mi. Merthogy nekünk csak egy muszterfelirat jár: AZ ISTENI JELENÉST KÉSŐBB VESSZÜK FEL.
Ha a drámai zene és a sötétre árnyalt képek nem is fedték volna fel, ez a kép már egyértelművé teszi, mit nézünk. Komollyá maszkírozott szatírát, filozofikus komédiát, kritikus karaktertanulmányt, szóval – egy Coen-filmet.
Ebben az ötvenes években játszódó hollywoodi kavalkádban Mannix (Josh Brolin), a Capitol Pictures nagyhatalmú producere egyre azon töpreng, hogy otthagyja a filmes világot, és új életet kezd egy hidrogénbombákkal foglalkozó cégnél, miközben a stúdió háza táján botrányok egész sorozata készül. Az Ave, Cézár című nagyköltségvetésű Jézus-film főszereplőjét (George Clooney) elrabolják a kommunisták, egy szalondráma főszerepébe a tehetséges rodeós, de annál tehetségtelenebb drámai színészt hajítják be (Alden Ehrenreich), amitől a rendező (Ralph Fiennes) idegrohamok egész sorát kapja, az ártatlan imázsú sztárszínésznő (Scarlet Johansson) terhes, és gyorsan férjhez kellene adni, de legalábbis örökbe kellene fogadnia saját gyermekét, és ráadásnak két konkurens lap újságírója (mindkettő Tilda Swinton) is vadászik a stúdió botrányaira.
Ha elfogadjuk, hogy minden kiváló szakmai preferencia ellenére a Coen testvérekre elsősorban forgatókönyvguruként tekintünk, a filmet a beszélt és írott nyelv szemszögéből kezdjük nézni. Ha ehhez az alkotáshoz közelítünk, a legbonyolultabb kódjátszmát már a címnél el kell kezdenünk elemezni. Az Ave, Cézár! eredeti angol felkiáltása (hail!) a náci birodalmat idézi, amelynek bukásától a film játékideje csupán pár évre van, és amelynek áthallása a hidrogénbomba révén az amerikai kapitalista birodalomra is érthető (lehet). A Coen-film címe egyrészt a filmben készülő mozi munkacíme, ahol is a Caesar valószínűleg Krisztusra értendő, ugyanakkor könnyedén értelmezhető úgy is, hogy a jel Mannixre, a filmcézárra irányuljon, hiszen e film az ő eposza és himnusza is egyben.
És ahány értelmezési réteget fedezhetünk fel a címben – legalább annyi található e szórakoztató mozilecsó sztorijában is. Az Ave, Cézár! könnyedén nézhető úgy, mint Hollywood aranykorának szóló hommage vagy technicolor bűnügyi történet, ám úgy is, mint szelíd társadalomkritika és mint fricska a mai stúdiórendszer, sőt, az egész kapitalizmus felé. A Clooneyt elrabló kommunista ügynökök egytől egyig magasan képzett, agyonművelt, ám kisemmizett forgatókönyvírók (emlékezzünk: akárcsak a film rendezői). A jézusos filmet legalább négy vallási vezetővel vizsgáltatja ki a stúdió (és elképesztően szellemes, amint hitvita tör ki a tárgyalóasztalnál a zsidó rabbi és a többiek között Jézus létéről). A színészek magánéletét ugyanúgy rendezik és írják, mint a szerepeiket, munkáikat és randevúikat egyaránt kontrolálatlanul dobálva ide-oda, a sajtó pedig hiénák és karvalyok gyülekezete (az alkotók ki is játsszák azt a klasszikus poént, hogy egy bizonyos régi botrány említésekor a film rendre „felvíjjog”). Az viszont vitathatatlan, hogy ezt az elképesztő tempójú életmódot, amit Edward Mannix folytat, kizárólag szerelemből lehet csinálni. Üdítő intrikák, spagettilasszózás, egy áthallásos szteppelős tengerészdal, egy orosz tengeralattjáró és ezernyi filmes belső poén – összegezve ez az Ave Cézár!
A színészek a szokott coenos formájukat hozzák; a forgatókönyvíró-rendező testvérpár híres arról, hogy a szereposztás előbb van meg, mint a szkript. Amellett, hogy jelentős fricskák jutnak Johanssonnak, Clonneynak, Fiennesnak (ő például nem kevesebbet, mint Vincente Minellit alakítja, persze álnéven) és Swintonnak, kiemelendő Alden Ehrenreich, aki könnyedén zúzza be a Capitol Pictures által folyamatosan irányított westernszínész karakterét, az önmagáról mit sem sejtő kizsákmányolt alanyt. A kameramunka koppint, de ez a dolga – az ötvenes évek western-, musical- és drámaterméséből szemezgetve robbant intertextuális bombákat minden ötödik percben.
Az Ave, Cézár! sok szempontból emlékeztet a Coen-testvérek egyik legfontosabb korai munkájára, a Barton Finkre – diffúz szerkezete révén azonban nem többet, hanem kevesebbet közöl, mint amaz a „hollywoodi lidércnyomás”. A zuhogó idézetrendszer sokszor eltakarja a stúdiók mindenható fasiszta rendszerét idéző sziklaszilárdságát, és bár ezzel befogadhatóbbá teszi ezt a nagyon szórakoztató mozicsemegét, a célt is kissé ködösíti. Az isteni jelenés pedig elmarad, akárcsak a Jézushoz intézett dicsőítő szavak... a színésznek ugyanis nem jut eszébe a szöveg.
