Egy kék köpenyes, idős bácsi söprögetett a háza előtt, megfáradt testtartásából ítélve közelebb lehetett a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez, éles tekintetéből következtetve azonban mégiscsak közelebb a hetvenhez, mint a nyolcvanhoz, a lényeg, hogy mindenképpen valahol a kettő között volt, meséli az egyik kedves barátom, aki egy véletlenül a keze ügyébe került fényképen találkozott az idős emberrel, az sem derült ki számára, hogy az ominózus kép mikor és hol készülhetett pontosan, ám élességéből és erőteljes színárnyalataiból ítélve minden bizonnyal valamikor a közelmúltban, két-három vagy legfeljebb négy-öt évvel ezelőtt, hiszen látszott rajta, hogy nem kezdte még ki az idő vasfoga, nem fakította még ki a nap ragyogó sugara, mondjuk, nehéz is lett volna, hiszen elektronikus fényképről volt szó, de ennyi tévedés, vagy ha úgy tetszik, történethamisítás engedtessék meg neki, úgyis ritkán érez késztetést arra, hogy történeteket meséljen, különösen saját élete által ihletetteket.
Most is csupán azért tett kivételt, mert azt a kék köpenyt nem tudta elfelejteni, napokon át ott motoszkált a fejében. Nem azért, mert annyira megtetszett volna neki, hanem sokkal inkább azért, mert a régi idők kedves emlékeit idézte fel benne. A nagymamájával töltött időt, neki volt ugyanis egy hasonló kék köpenye. Igaz, az már akkor, jó harminc-negyven évvel ezelőtt is sokkal viseltesebb volt, mint a képen látott bácsié mostanság. A színe sem volt már olyan bántóan élénk kék, inkább világosabba hajló, a sok mosás ugyanis az évek során megtette a hatását, olyannyira, hogy itt-ott foszladozott is már, mégis mindig tiszta volt.
Pedig leginkább a tűzrevalót hordta meg a kályhát tisztította benne, ami nem mondható éppen tiszta munkának, azonban mindig is pedáns asszony volt, odafigyelt a tisztaságra, valószínűleg ezért is öltötte magára tüzeléskor azt a bizonyos kék köpenyt, amit ő egyszerűen csak mantilnak nevezett. Alatta egy lilás árnyalatú kötött pulóver viselt, olyan volt, mintha a kettő szinte egybeforrt volna, bizonyára azért, mert a mantil önmagában nem nyújtott volna elegendő védelmet számára a hideg téli napokon, legalábbis az alacsony hőmérséklet ellen semmiképp.
Kisgyermekként gyakran beosont a folyosón lévő szűk helyiségbe, amit ma talán gardróbnak neveznénk, akkoriban leginkább csak kis lyukként emlegették, idézi fel a barátom, ott tartotta ugyanis a nagymamája a cipőket szépen sorba rakva meg a kabátokat gondosan egymás mellé akasztgatva, köztük volt a sokat látott kék mantil is, amelyet gyermekként titokban időről időre magára öltött, még az sem zavarta, hogy a földig ért neki, hiszen mivel nem jött ki benne a szűk helyiségből, nehogy valaki rajtakapja, miben mesterkedik éppen, így hasra sem eshetett miatta, csupán feltűrte az ujját, hogy szabad teret engedjen apró kézfejének, majd erőteljesen lehunyta a szemét, és furcsa szavakat kezdett mormolni, olyanokat, amelyek az ő értelmezésében varázsigékként hatottak, ugyanis valamiféle különleges varázserőt tulajdonított a kék köpenynek, amely képessé tette arra, hogy egyik pillanatról a másikra bárhol ott teremjen a világban, és segítsen a bajba jutottakon, az otthontalanokon, a nincsteleneken, a betegeken, a szegényeken, azaz mindenkin, aki segítségre szorul. Aztán, miután végzett, óvatos mozdulattal levetette a varázsköpenyt, felállt a kis sámlira, majd pipiskedve megpróbálta visszaakasztani a különleges ruhadarabot a helyére, nehogy bármilyen kézzelfogható nyoma maradjon a ténykedésének, nem sejtve, hogy az izgalmaktól kipirult arca úgyis elárulja, még ha nem is vonja kérdőre senki amiatt, amit éppen tett. Hadd játsszon, legyintettek a felnőttek, akik nem érthették, hogy számára mindez korántsem csupán játék volt, sokkal inkább egyfajta feladat vagy még inkább valamiféle küldetésszerűség: segíteni másokon.
Maga is beleborzongott, amikor rádöbbent arra, hogy talán éppen ez a gyermekkorból hozott megmagyarázhatatlan küldetéstudat elevenedett fel benne akkor is, amikor megpillantotta az ominózus képet a háza előtt söprögető kék köpenyes, idős bácsiról, és akaratlanul is elkezdett eljátszani a gondolattal, milyen jó lenne magára ölteni a köpenyét, hátha az is varázserővel bír, mint a nagymamájáé, majd lehunyni a szemét, és újra megpróbálni segíteni a bajba jutottakon, az otthontalanokon, a nincsteleneken, a betegeken, a szegényeken, azaz mindenkin, aki segítségre szorul, mert a világnak, mondja, most is óriási szüksége lenne rá, talán nagyobb, mint korábban bármikor.
Nyitókép: Pixabay
