A szépségért meg kell szenvedni – visszhangoznak a fejemben a nagyanyám szavai, és önkéntelenül megérintem a fejbőrömet, mert szinte most is érzem a fájdalmat, ami a göndör hajam kifésülésével járt gyerekkoromban. A műveletet minden bizonnyal az én kérésemre hajtottuk végre, ugyanis a nagymamám szerint úgy, a maga természetességében volt a legszebb. Mindenki más is ugyanígy gondolta, mindenki, akinek a haja egyenes… Az emlék A szer című film nézése közben idéződött fel bennem, amelyben a főszereplő olyannyira látványosan és érzékletesen szenved meg a szépségért, ami ez esetben a fiatalsággal egyenlő, hogy inkább csak az arcom elé tartott ujjaim között lestem fél szemmel, remélve, hogy úgy némely jelenet kevésbé tűnik borzalmasnak. Nos, a filmben egy valaha híres, épp az ötvenes éveibe lépő színésznőt, aki a saját kinézetének, szépségének a megszállottja, lecserélnek egy fiatalabbra. Ezután a feketepiacon szerez magának egy olyan szert, amely önmaga fiatalabb, tökéletes idomokkal rendelkező énjét ígéri. Meg is kapja, de az irányítás lassan kicsúszik a kezéből, és a dolgok elfajulnak.
Az ujjaim között megszűrt jelenetek hatására szöget üt a fejembe a kérdés: mégis mi lett azzal, hogy nem csak a húszéveseké a világ? És ha nem is csak az övék – mert ha tetszik, ha nem, szaladgál itt még néhány korosztály –, miért kell mindenkinek húszévesnek látszani? Ellenkező esetben legfeljebb csak a korához képest nézhet ki jól az ember. Mégis, miért lett ennyire szoros a fiatalság és a szépség közötti kapcsolat? Nem lehetünk szépek ötven- vagy hatvanévesen is?
Nagyanyám idejében nem volt még százféle kencefice, a szépségért való „szenvedés” talán kimerült egy-egy frizura fáradságos elkészítésében vagy a vasárnapi ünneplőruha gondos kiválasztásában. Ma viszont már nemcsak egy jó arckrém vagy egy jól eltalált hajszín és frizurafazon jelenti ezt a küzdelmet. A műszempilla, a műköröm és a műfogsor az alapfelszereltséghez tartozik, de egyre többen, nők és férfiak egyaránt, vállalnak komolyabb beavatkozásokat is a szépség nevében, aminek eredményeképpen egyre több tükörből tekint vissza például botoxszal bénított, bármiféle érzelem kifejezésére alkalmatlan, de – és ez a lényeg – ránctalan arc. A szépségipar szolgáltatásai egyre inkább elérhetőek a hétköznapi ember számára is. Bárki csináltathat magának kisebb orrot vagy nagyobb szájat, szilikonnal vagy a combtájékról leszívott zsírral, azaz természetes anyaggal töltetheti fel a mellét vagy a fenekét. Úgy ám, lassan ott tartunk, hogy a feleséges zsírt, plasztikai sebész segítségével, ide-oda tologathatjuk a testünkben, és mindezt ma már szinte hétköznapinak tekintjük. A közösségi média tökéletesre szabott világa folyamatosan azt sugallja, hogy ez nemcsak lehetőség, hanem szinte kötelesség is, ha valaki „jól akar kinézni”. Amit a természet elrontott, azt ki kell javítani, pedig gyakran talán nem is a tükörben látott kép az, ami zavar bennünket, hanem éppen ez a társadalmi nyomás, amely állandó megfelelést követel.
De vajon tényleg a tűszúrások és bemetszések nyomán érezzük meg, mit jelent szenvedni a szépségért? Szerintem a valódi szenvedés belül zajlik. A küzdelem ott kezdődik, ahol az elvárások belső konfliktussá válnak, abban a szorongásban rejlik, amit az okoz, hogy soha nem leszünk elég jók – sem magunknak, sem másoknak. Abban a kétségbeesett vágyban, hogy elérjük azt az „ideális” képet, amelyet valójában senki sem testesít meg, mert a szépségideálok folyton változnak, újabbnál újabb elvárásokhoz kell alkalmazkodnunk. Közben valami fontosat veszítünk el. Az arcot, amely a történeteinket meséli el, a vonásokat, amelyek a nevetésről, a sírásról, az életünkről árulkodnak.
Nos, a nagyanyám biztosan nem így értette, amit a szépségről és a szenvedésről mondott.
Nyitókép: Pixabay
