A 2. Magyar Filmdíj ünnepélyes átadóján vasárnap a budapesti Vígszínházban mindenki az Oscar-díjas Mindenki rendezőjét, Deák Kristófot várta, ám ő még az Amerikai Egyesült Államokban tartózkodott. Így a 3. Filmhéten, ahol a bemutatott kisfilmek közül a Mindenki lett a győztes, a díjat a film vágója, Csillag Mano vette át a rendező helyett. Különös helyzet alakult ki, a magyar kisfilm előbb elnyerte az Amerikai Filmakadémia díját, majd alig egy hétre rá megkapta a Magyar Filmakadémiáét is. Az örömét, elégedettségét a szakma iránti mélységes tiszteletét büszkén vállaló Csillag Mano, aki diákkori jó barátja és alkotótársa Deák Kristófnak, készségesen állt a Magyar Szó rendelkezésére, hogy megossza olvasóinkkal gondolatait. Szinte dőlt belőle a szó:
– A film gondolata Kristóf fejében született meg. Mi már régóta ismerjük egymást, barátkozunk, az egyetem alatt is együtt dolgoztunk, és azóta is töretlen a közös alkotói tevékenységünk. Varázslatos volt a történet, hozzám kész forgatókönyv érkezett, jóval a munka megkezdése előtt beszéltünk róla, de nem túl sokat. Talán jó is volt ez így, hogy a vágás idején alakult ki a végleges megoldás.
Amikor készítették a filmet, érezték-e, hogy ez több egy egyszerű kis alkotásnál?
– Igazából minden kis filmecske esetében ugyanolyan elkötelezettséggel, maximalizmussal és szeretettel viszonyulunk a munkához, mert bennünk van a szakma iránti alázat. Nem díjakban gondolkodunk, amikor készítjük a filmet, de hogy ebben az adott esetben rejlett némi kincs, azért a forgatás során felmerült bennünk. Nagyon olajozottan folyt a munka a szereplőkkel, a stábbal, mindenki roppant együttműködő volt. A vágásnál az utómunkálatokban nem mindig érzi annyira az ember, csak sejti, hogy mit szeretne a ritmussal, a játékkal kifejezni a rendező, és ráérez arra előbb-utóbb, hogy milyen lehetőségek rejlenek a filmben.
Az az igazság, hogy sok minden a vágással dől el.
– Természetesen. De ez olyan forgatókönyv volt, ahol nem nagyon lehetett időrendi sorrendben pakolgatni a dolgokat, sok mindennek ki kellett kerülnie a filmből ahhoz, hogy megkapja a kellő tempót, hogy végül is nem egy nagyon feszes, de kellőképpen pergő alkotást kapjunk, amilyet szerettünk volna. Az első vágás után 40 perces volt a film. Ezt később lecsökkentettük 20 percre. Vannak jelenetek, amelyek kimaradtak. Volt három olyan leforgatott jelenet, amit összehúztunk két darabban 30 másodperces képbe. A forgatás 5–8 napig tartott, a montázsolás ehhez képest két részben másfél, két hónapig. Csodálatos volt az együtt töltött idő, és nagyszerű csapatmunka alakult ki. Mint már mondtam, abszolút el voltam varázsolva a témától, a színészektől, a két leányzótól (Gáspárfalvi Dorka, Hais Dorottya gyermekszínészek) és Zsófitól (Szamosi Zsófia színművésznő, főszereplő, aki a Magyar Filmdíj átadón a legjobb színésznőnek járó díjat nyert), mert mesés volt velük együtt dolgozni. Kristófot meg ismertem gyermekkorom óta, és tudtam, hogy ha valamihez ragaszkodik, mint ebben az esetben az adott témához, akkor azzal célja van, határozott és kifejezett szándéka. Világos volt számomra, hogy szeretné, hogy jól működjön a dolog, és hogy a legjobbat hozzuk ki magunkból. Várom már, hogy hazaérkezzen Amerikából, hogy tovább örüljünk együtt a sikernek, és hogy átadjam a Magyar Filmdíjért járó újabb szobrot neki.
Ön is ott volt az Oscar-díj átadón, milyen volt?
– Izgalmas. Én kicsit nehezebben élem meg ezeket a dolgokat. Szeretek minél előbb túl lenni rajta. Igaz, hogy csak akkor kezdtek el izgulni, amikor az adott pillanat eljön. Maga a műsor, a show, nagyon érdekes volt, rengeteg tanulnivaló akadt számukra. A tökéletességig beosztották az időt, a programot, a tervet. Igazán van mit ellesni tőlük.
n A mostani, a budapesti nem ilyen volt?
– De már kezd hasonlítani. A szándék, az akarat megvan hozzá. Nyilvánvaló a tehetség is. Most már csak az szükségeltetik, hogy megfelelő szintre emeljük a színvonalat. Az itthoni filmgyártás teljesen megváltozott, nagyot haladtunk előre, és ha ez így folytatódik tovább, valóban vitathatatlanul ott lesz a helyünk az élvonalban. Viszont hiányzik az, ami ott megvan, hogy a szakmabeliek őszintén tudnak örülni mások sikerének. Ez nálunk még nincs. Ha ezen túl tudunk lépni, és a filmesek ünnepelni tudják mások elért eredményét, akkor tényleg izgalmas dolog lesz magyar filmesnek lenni.
Talán az irigység túlságosan dominál ebben a szakmában?
– Irigység nyilván a sebészeknél, az újságírásban is van. Minden szakmai ágazatban fellelhető, viszont a filmes szakma éppen a publicitás érzékenysége miatt olyan, hogy nagyon szem előtt van, ezért a mi kezünkben van a lehetőség, hogy tudjuk irányítani a dolgokat, példát mutassunk az összetartozásra, és ténylegesen az egymás sikerének az elfogadására.
Bizonyára az Oscar-díj átadó ünnepsége jóval hosszabb volt, mint a budapesti kétórás program?
– A díjkiosztó maga három órán át tartott. De ott ez egy nagy örömünnep. A műsor már délután két órakor elkezdődött, amikor beültünk a limuzinba, s a díjátadó csak fél ötkor kezdődött. Nagyon jól kitalálták az egészet, óramű pontossággal működik minden. Tudják, hogy kinek hova kell beállnia a sorba, mennyi ideig állhat az érkező jelölt a vörös szőnyegen, hol tartózkodhat a bejáratnál, s pontosan betartanak mindent, a helyére vezetik az odaérkezőket. Nagyon rég óta így működő, nagyon szigorú szabályai vannak ennek a protokollnak, s utána következik az állófogadás, majd mindenki a kiválasztott buliban folytatja az ünneplést – mesélte Csillag Mano, a Mindenki Oscar-díjas magyar kisfilm vágója.
