A Míg oda nem ér az idő c. 2009-ben bemutatott alkotás négyéves diadalútja során mintegy 30 díjat söpört be, legutóbb, a múlt hét folyamán a martfűi Dokumentumfilmek a vidékről elnevezésű nemzetközi filmfesztivál legjobb operatőri és rendezői díját ítélték oda. A film készítőjének, Csubrilo Zoltánnak a neve nem ismeretlen a vajdasági magyar filmes körökben, termékeny alkotóként több filmje kapott már díjat hazai, magyarországi és külföldi fesztiválokon.
– Végre eljutottam egy olyan fesztiválra az önkormányzat jóvoltából, ahol át is vehettem a díjat. Egy ritka pillanat ez a filmvilágban, mert ilyen tematikájú dokumentumfilmek a vidékről, főleg, amelyik hagyományőrzéssel, szociográfiai-néprajzi megközelítésű filmekből szemezget, nem nagyon van Magyarországon. Idén összesen 82 filmet neveztek be 12 országból és 5 kategóriára volt bontva a fesztivál.
A film Csubrilo Zoltán diplomamunkája volt egyben, és elmondta, hogy ez a film ráadásul az első vajdasági magyar alkotás, amely korábban Szerbián és Magyarországon kívül is nyert nemzetközi filmfesztivált.
– A Dunaversitas rendezői szakán kaptuk a feladatot, hogy készítsünk egy filmet, amely nem szenzációhajhász, nem oknyomozó, hanem egy egyszerű hétköznapi történetet mutat be. Innen jött az ötlet, hogy egy idős néni mindennapjait veszem filmre. A film műfaja dokumentumfilm, de tartalmaz játékfilmes elemeket is. Az ő szemszögéből nézve mindennap egyforma, de a falu mellett elsuhanó sínbusz utasai szeméből nézem az idő múlását, amíg az ő háza előtt elhalad, az viszont egy pillanat. Néha ő is azonosul ezzel a pillanattal. Elmegy a városba, a piacra, eladja, amit megtermel, abból veszi meg azt, amire szüksége van, tulajdonképpen ez egy folyamat, mert utána visszakerül ebbe a tanyai világba. Ez a film egy kicsit emléket állít Ilonka néninek – aki sajnos már nincs közöttünk –, ő mondta, hogy hetven felett minden nap ajándék.
A filmet teljes egészében egyedül készítette.
– Az operatőr feladata, hogy megteremtse a képi világot, ebben segíti a rendező, inspirálja. Amikor viszont az operatőr a rendező hiányában, maga kell, hogy rendezzen, akkor már a helyszínen fejben vágja a filmet, milyen képsorokat kell, hogy még felvegyen, mikor tudja felvenni, a hangra odafigyeljen, mert nincs rá keret, hogy azt külön vegye fel. Úgy érzem, a hazai filmezésben nem lesz áttörés, amíg a technikai hátteret nem tudjuk feljavítani, s addig nemzetközi szinten sem tudunk magasabb szinten labdába rúgni. Műhelytitkot árulok el azzal, ha elmondom, hogy az alacsony költségvetést a belefektetett idővel próbálom ellensúlyozni. Ez a film is körülbelül egy év alatt készült el. Nehéz helyzetben vannak ma a vajdasági magyar filmes alkotók, viszont külföldön hiába jobbak a feltételek, nem mennék el, mert itthon rengeteg érintetlen téma van. Elég csak arra gondolni, hogy a kulturális értékeink filmszerű dokumentálása sem történt még meg. A film is kőtábla, amely emléket állít, csak épp fénnyel írott.
