Audiovizuális szimfónia

Mi késztethet valakit arra, hogy betörjön a világ híres múzeumaiba, és elraboljon a képzőművészet legnevesebb alkotóinak munkái közül jó néhányat, még annak tudatában is, hogy nemcsak a rendőrség, hanem a busás bevétel reményében a maffia is üldözőbe veszi? Nyilván elsősorban a zsákmányért remélt pénz, vagy sajátos gyűjtőszenvedély, esetleg a dologban rejlő kihívás lehet a fő hajtóerő – gondolhatnánk, és ha a témába vágó akciófilmek, krimiregények szüzséjét felidézzük, leszögezhetjük, hogy a legtöbbjük esetében valóban efféle indokok szerepelnek. A Milorad Krstić rendezésében készült Ruben Brandt, a gyűjtő című egész estés animációs filmben viszont némiképp más a helyzet. Az alapszituáció ugyan itt sem rendhagyó: vagyont érő festmények tűnnek el többek között az Uffizi, a Guggenheim, az Hermitage és a budapesti Szépművészeti Múzeumból, s a nyomok alapján egyazon elkövetőre vagy elkövetőkre gyanakszik a rendőrség, köztük a dörzsölt nyomozó, Kowalski is, aki forró nyomon indul el felderíteni a festményrablások ügyét, és talán ő hökken meg leginkább, amikor a szálak Ruben Brandthoz, egy neves pszichiáterhez, illetve az általa kezelt páciensekhez vezetnek, köztük is Mimi, a kleptomániás ex-artistalány köti le leginkább a nyomozó figyelmét. Csak az események sodrásában derül rá fény, hogy esetükben nem a pénzszerzés a rablássorozat motivációja, hanem Brandt professzor rémálmai, amelyek egy-egy világhírű képzőművészeti alkotáshoz kötődnek – a festményhősök gerjesztik a valósággal összemosódó lidérces látomásait. A megszerzett képek lényegében terápiás eszközül szolgálnak a médiában Gyűjtő néven elhíresült Ruben Brandt gyógyulásához, amelyhez bizony hosszú út vezet, hiszen a professzor gyaníthatóan skizofréniában szenved, amit számtalan tünet igazol. A neve két festő nevének összevonásával keletkezett (Rubens és Rembrandt), két, különböző színű nyakkendőt és cipőt visel, a környezetét torzított képként érzékeli, és egy ponton túl már összefonódik számára a valóság, az álom és a képzelet. Az ő környezetészlelését hivatott tükrözni a film sajátos látványvilága, amelyet sokszemű, többfejű, torz testű alakok népesítenek be, Dalí és Picasso szürrealizmusát megidézve. Ez a sajátos krstići, vagy ha úgy tetszik: Ruben Brandt-i képi világ a film leghangsúlyosabb jellemvonása, háttérbe szorítja a történetet, amely nyilvánvalóan csak keretül szolgált ahhoz, hogy a képző- és multimediális művészettel foglalkozó író-rendező egyetlen alkotásba sűrítve megfogalmazhassa utalásokkal teli hommage-át a művészetek felé. Ebben az audiovizuális szimfóniában ugyanis ötvöződik művészettörténet és filmtörténet, egymás mellé kerül számos filmes, képzőművészeti, irodalmi és zenetörténeti asszociáció. Megjelenítődnek Picasso, Andy Warhol, Edouard Manet, Botticelli, Tiziano, Van Gogh, Renoir képeinek adaptációi, vagy például Arthur Honegger, a The Tremeloes, Krzysztof Penderecki, Haley Reinhart zenei referenciái, amelyeket Cári Tibor dolgozott át és gondolt tovább, illetve felfedezhetők a nagy filmes alkotók: Fritz Lang, Alfred Hitchcock, David Lynch és Akira Kurosawa munkásságára való utalások is. Ez a markáns, egyedi világ számtalan, precízen kidolgozott, önmagában is információt hordozó, apró részletből építkezik, olyképpen, hogy állóképként, festményként is jól mutat minden kocka, amelyek „összeállva” a tudat alatt megőrzött információkat és összefüggéseket, illetőleg az emberi psziché lázálomszerű kivetülését modellálják a valóságba. A képkockák ráadásul őrült módon pörögnek, olyan tempót diktálva, hogy a néző képtelen a részletekre összpontosítani, csak sodortatja magát egyik akciójelenetből a másikba, és ily módon sajnos le is marad a részletekbe rejtett apró utalások és gegek jó részéről, amelyek többedszeri újranézéssel térképezhetők csak fel kielégítően. A látvány mindenesetre a kiszámítható cselekményvezetés és az elnagyolt karakterábrázolás keltette hiányérzetért is kárpótol mindenkit, hiszen a film a köznapi és a fantázia szülte formák keveredésével, az extravagáns alakok szerepeltetésével, valamint a futurisztikus és vintage elemekből épülő dizájnnal, az autósüldözéssel, a humorral és az újabb fordulatokkal mindvégig leköti a néző figyelmét, aki lenyűgözve próbál a rendező útitársául szegődni ebben a lendületes festménykrimiben.