A Herceg János Irodalmi Díj idei kitüntetettje, Sinkovits Péter verseit és prózáját sajátos tér-idő poétika jellemzi, életművét pedig áthatja a hercegi szemlélet: újságíróként szabadnak és függetlennek lenni, íróként magas poétikai, etikai és morális mércéket állítani, felismerni a történelmi kor problémás voltát, valamint a kor és a történelem által kódolt személyi szabadságot, olvasható a díjat odaítélő bizottság indoklásában. A Herceg János-díjas költővel, íróval és publicistával, lapunk korábbi főszerkesztőjével az elismerés kapcsán beszélgettünk.
• Az elmúlt évek során irodalmi, újságírói és közéleti tevékenységét is díjazták. A Herceg János Irodalmi Díj hol kap helyet az elismerései sorában, miként tekint rá?
– Ez az első díj, amely szinte kifejezetten az irodalmi tevékenységemre vonatkozik. Mindenekelőtt Herceg János miatt fontos és kedves nekem, hiszen az Ég és föld című kisregénye például, Gerard bohóc alakjával, még gimnazistaként elbűvölt. Másfelől pedig amikor a Forum Kiadó Gemma Könyvek elnevezéssel megindította az elsőkötetes szerzők sorozatát, Herceg azonnal írásban foglalkozott az első három, szinte egy időben megjelent kiadvánnyal (azaz Szombathy Bálinttal, Veszteg Ferenccel és velem). Ami nagy szó volt akkor, kitüntető gesztus. A Magyar Szó szerkesztőjeként jóval később alkalmam volt János bátyánkkal több ízben is találkozni, lévén bizonyos ideig bérelt helye volt tárcáinak a vasárnapi számban, írásait rendre én vehettem át, s ekkor általában egy kis beszélgetésre is futotta az időből.
• A méltatásban egyebek mellett az áll, hogy az életművét áthatja a hercegi szemlélet: „újságíróként szabadnak és függetlennek lenni, íróként magas poétikai, etikai és morális mércéket állítani, felismerni a történelmi kor problémás voltát, valamint a kor és a történelem által kódolt személyi szabadságot”. Ön mennyire érzi a súlyát mindennek?
– Ha ezen a pályán valaki nem nyerészkedéssel elfoglalva vagy kirakati díszbábuként akarja leélni az életét, akkor ezek az etikai minősítések magától adódóak, felsorolásuk szépsége ellenére sem okvetlenül rendkívüliek. És ha esetleg összességében ez az egész mégis súlyként minősülne, azt csak utólag érzékeli az ember. Kedvező körülmény, hogy ekkorra a megannyi illúzióból már alig marad valami…
• Külső szemmel úgy tűnik, hogy míg korábban az újságírói énje volt az, ami előtérbe került a költői, írói énjével szemben, addig az utóbbi években ez megfordult, és ma már sokkal inkább a költői és az írói énje határozza meg a mindennapjait, mintsem az újságírói. Mennyire tudatos döntés eredménye ez, egyáltalán mennyire élesen válik el egymástól a kettő?
– Belső szemmel is így tűnik, azaz nyilvánvaló ez a cserélődés, az irodalom javára. Egyszerűen az élet hozta így. Meg az egészségügyi problémák, amelyek mondjuk esetemben kiiktatták a hézagosan is rendszeres terepjárást. Viszont a tárcáimmal továbbra is jelen vagyok lapunk hasábjain, s ez voltaképpen az általam leginkább istápolt újságírói műfaj, amely egyfajta átmenet, avagy ösvény a publicisztika és az irodalom között. Felgyorsult világunkban pihenőhely, esély dolgaink elmélyültebb átgondolására. Ugyanakkor valóban szerencsésebb, ha a lapot azok készítik, akik ténylegesen rendelkeznek a közéletet értelmezhető jelenidős információk halmazával, teherbíróbbak, valamint kifejezettebb bennük a változtatás szándéka, igénye. Persze, a reflexek azért kitörölhetetlenül tovább működnek: ha meghallok egy érdekesebb hírt a rádióban, automatikusan beindul a képzeletem, hogyan és hol helyezném el az újságban. Nyugdíjasként kezdetben zavart ez a furcsaság, mígnem rájöttem, tartósan a szervezetem része.
• Egy Önnel készült interjúban úgy fogalmazott, egyebek mellett azért is jó nyugdíjasnak lenni, mert végre egy kicsit kívülről is látja azt a világot, amelyben addig nyakig benne volt. Ez a fajta kilépés vagy eltávolodás mennyire hat inspirálóan Önre?
– Bizonyos életkorban az ember már elfogulatlanabbul és talán némi bölcsességgel szemlélheti a világ dolgait, halmozódó tapasztalatai révén megbízhatóbb az azokra való rálátása, az eseteket, történéseket eredményesebben képes viszonyítani. Ugyanakkor végre ráér foglalkozni a személyét mégis jobban érdeklő témákkal, megvalósulatlan, ám dédelgetett elképzeléseivel. Azaz megtervezheti élete maradékát, második félidejét. Ha jó programot készít, akkor az az inspiráló, s nem önmagában a valamiféle kilépés. Tehát inkább egyfajta hangsúlyeltolódásról beszélhetünk.
• Regényeinek hősei jobbára töprengő, tépelődő személyek. Az Ön töprengéseinek, tépelődéseinek a mélysége és az intenzitása miként változott az évek folyamán?
– A bő négy évtizeden át tartó újságírói munka bizonyos fegyelmezettséget alakít ki, napilapnál még inkább, már csak a felértékelődött időtényező miatt is. Az eleve elrendezett időabroncsból kiszakadni hosszú időn át csupán a versek által volt lehetséges. Prózával komolyabban alig tíz esztendeje foglalkozom, első kisregényem, a Vergilius a csatornákban 2009-ben jelent meg, regényhőseim tehát úgymond azóta töprengenek. Szerintem azonos intenzitással. Az Orfeum c. kötetemben utazók, helyüket keresők szintén. És ez jellemzi jobbára a most készülő, új regényem alakjait is. Mert akit egyszer megérintettek a múlt század hatvanas éveinek friss, mindent átalakítani próbáló szellemi törekvései, látványos kísérletei, diáklázadásai és az újszerű zenei hangzások, azt – alkatilag – az elmerevedett évtizedek sem változtatták meg lényegesen. Természetesen az induláskor rögződött szemléletmód nem menthető át sérülések, kisebb megalkuvások nélkül, érdemes ezért utólag elkészíteni valamiféle számvetésfélét, ugyanakkor felerősíteni a „készletből” mindazt, ami még megmaradt. Valószínűleg regényhőseim is erről beszéltetik egymást, és ezért vállalják a vég nélküli utazásokat.
• Amikor csak kedvtelésből, a saját örömére olvas, a versekhez vagy a prózai szövegekhez nyúl szívesebben, milyen műveket vesz időről időre elő?
– Igen, volt egy időszak, amikor egy-egy költőt vagy regényt újraolvastam, mert a múló esztendők sodrásában izgalmas volt rádöbbenni az addig észrevétlen részletekre, sugallatokra. Erről az ismétlésről azonban az utóbbi időkben mintha leszoktam volna. Elborítanak az új kiadványok, azokat sem győzöm. Cs. Szabó, Lénárd Sándor és Füst Milán azonban mindig a közelemben lesz. Akárha a szomszéd szobában üldögélnének – egy kávéra mindig át lehet menni hozzájuk.
