Csáth Géza: Egy elmebeteg nő naplója.
Jessica Lange: Frances.
Richard Brautigan: A gyep bosszúja.
Bohumil Hrabal utoljára etet galambokat.
Mégsem mindegy, ki mindenki foglalkozik az őrültség kérdésével, használja az elmebeteg kifejezést: „Jesszusom, hát maga egy elmebeteg állat! – kiáltott fel Pepi néni és hátraszaladt, hogy ne kelljen látnia a csíkos köntösben, égnek meredő hajjal felé közeledő Jiřit.”
Úgy tűnik néha, a jelenben időnként úgy ömlenek a sértő, durva mondatok, hogy történetünk Pepi nénije megállna a szaladásban, és csak állna ott, a tyúkok és a virágok között, eltátott szájjal, hogy nincsen már mélysége vagy magassága, nincsen már mértékegysége az emberi kommunikációnak.
Úgy tűnik, modern korunkban szellemi lobotómiát végrehajtani a legkevésbé sem bonyolult, sőt, kevésbé undormányos, mint a fizikai: az agyban hátulról, aztán a szemet félretolva elölről kurkászni, amíg csak meg nem semmisül az agynak az a része, amelyik olyan zavaró: nem egyetértő, érzelmek sokaságával bíró, lobbanékonyságot, akarnokságot okoz: kezelhetetlenséget.
A világ megváltozott, az orvostudomány éppen úgy, ma már senki sem kapja fel a fejét, ha azzal fenyegetik (viccesen talán?) a nők a nőket, hogy a pokolra kerülnek, ha nem szavaznak egy bizonyos jelöltre, mondván: azokat a nőket, akik nem segítik nőtársaikat, külön hely várja a pokolban. Vagy valami ilyesmi, ha jól értettem: women will go to hell if they don’t vote for Hillary. A mondatot mint véleményt elfogadom, túlzásnak sem tartom, mert már nincsenek túlzások, azokat kiiktatták a fogalmak köréből, hacsak azok, akik ezt (a túlzás kiiktatását) megtették, bizonyos esetekben nem kapják elő, mint tették a lobotómiával az orvostudomány egy mostoha korszakában.
Miheztartás végett.
Na, amikor előkapják, akkor aztán van nemulass, de nem olyan, mint amilyent Jiři kapott Pepi nénitől, hanem sokkal erőteljesebb (igazából a durva szó a megfelelő ide). Nem lehetünk mentesek, nem lehetünk kívülállók és nem lehetünk nem érintettek. Még akkor sem, ha csak szemlélők vagyunk. Ma sincs ez másként, mint bármely más korban, csak az eszközök változtak az idő múlásával, a rádió, a sajtó helyét más eszközök vették át, pontosabban bővültek velük.
Sokan és sokféleképpen gondolkodnak az élhető világról, de a választ mindannyian csak önmagukban lelhetik meg. Egyik válasz a művészetek befogadóélménye: ilyen céllal újranéztem legkedvesebb színésznőm néhány filmjét, köztük a Francest is, ami azóta nem hagy nyugodni, hogy középiskolai tanárunk kötelezően megnézette velünk. A film 1982-ben készült, ami azt jelenti, hogy legalább harminc éve néztem először.
Frances Farmer egy élő ember volt. Hús-vér színésznő, Hollywood egyik legfényesebb csillaga a 30-as évek második felében.
A lobotómia később jött.
Jessica Lange alakította őt abban az 1982-es filmben, ami egy ember önmagáért, az anyjával szemben vívott csatájának lecsupaszított és kegyetlen bemutatása: „A cselekmény előrehaladtával mindinkább »vérre megy a játék« – mi mégis úgy érezzük, Frances ellenfeleinek csak kicsit kellene belátóbbnak, kevésbé fafejűnek lenniük, hogy minden rendbe jöjjön. Hiszen senki sem gondolhatja komolyan, hogy ez az ember börtönbe vagy elmegyógyintézetbe való. Senki sem akarhatja őt valóban tönkretenni. Mindez teljes képtelenség; időről időre azt várjuk, hogy mindenki elmosolyodjék, és véget érjen a lidércnyomás. S hogy ez így van, az Jessica Lange fantasztikusan érzékeny játékának köszönhető mindenekelőtt.” (Upor László)
Akkor, a középiskola harmadik osztályában olvastam utána a lobotómia fogalmának, akkor tudtam meg, mi történt Rosemary Kennedyvel, az Amerikai Egyesült Államok 35. elnökének húgával: sokféle pokol létezik.
Jessica Lange egy nagyszerű színésznő, alakításai széles skálán mozognak, Faye Dunaway és Marilyn Monroe között bejár minden zegzugot, időnként olyan hűvös értetlenség árad belőle az ember iránt, mint Marlene Dietrichből. Ma, ahogy elnézem a fotóját, a kora az arcára van karcolva. Öreg nő lett belőle. Nézegetem a fényképét, ahogyan a filmjeit, próbálom felidézni a kort, amikor még a világ eseményeiben volt jó és volt rossz.
Próbálom felidézni azt a kort, amikor Pepi néni megiramodik sikoltó kiáltással Jiři elől: „Jesszusom, hát maga egy elmebeteg állat!” Lehet, hogy Pepi néni incselkedett?
A művészet világában olyan sok a lehetőség. Ellene tart a szellemi lobotómiának.
Nem azért vettem elő a Szajbély Mihály szerkesztette Csáth-könyvet (Csáth Géza: Egy elmebeteg nő naplója), hogy arról beszéljek, nem!
Mészöly Miklós szövege miatt tettem, ami az Érintések címet viselő esszékötetben (is) megjelent, A játszótárs nélkül maradt értelem címmel.
„A játszótárs nélkül maradt értelem.”
Miközben a Jessica Lange felejthetetlenül megformálta Frances Farmer élete pereg a filmkockákon, Mészöly Miklós Csáthról írt, de rajta túlmutató szavai járnak az eszemben: „Leplezés nélküli együttélést vállal mindennel; a kihagyás nélküli küzdelmet vállalja.”
Talán éppen ez történt meg azokban az évtizedekben, amelyekben lassan, orvul közeledve és teljes győzelmet aratva a lobotómia helyére az önkéntes szellemi lobotómia került: megszűnt a kihagyás nélküli küzdelem.
„És az a »hazugság« pusztítódik el közben, ami az életet úgy képes emberivé domesztikálni, hogy a végső igazság fenevadja is megjelenhessen benne – megszelídítve.” (Mészöly Miklós)
Richard Brautigan „régi” ismerősöm, a Pisztrángfogás Amerikában című regénye egyike volt azoknak a könyveknek, amikkel sikerült átvészelni az ország szétesése előtti közvetlen időszakot. Derűje, amivel jár-kel országában, mint a Cadillac drive szereplői annyi évtizeddel később, az önfeledt humor a személyiség elleni támadások ellen emeli fel a hangját. Ezért került bele ebbe a szövegbe. És azért éppen ezzel a kötetével (A gyep bosszúja), mert ebben olvastam a következőt:
„Szeretek olcsó amerikai mozikban ülni, ahol erzsébeti modorban élnek-halnak az emberek, miközben a filmeket nézik. (…) Az sem érdekel, hogy jók-e. Nem vagyok én kritikus. Egyszerűen szeretem a filmeket. Jelenlétük a vásznon elég nekem.”
Erről a jelenlétről beszélt a maga különös súlyával Mészöly Miklós, amikor Csáth könyvéről írt, ezt formálta meg Jessica Lange Frances Farmert alakítva, és erről a jelenlétről, jelen nem létről döntött Bohumil Hrabal, amikor utoljára megetette a galambokat.
*Babits Mihály: A lótusz-evők + Tennyson Karének
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
